Egyházi bánom is én

„Vajon igaza van-e Dosztojevszkijnek: tényleg univerzális lenne a lelkiismeret?

Olvasom Pető Attila és Hodász András történetét. Kamaszkorukban mindketten papi abúzus áldozatai lettek. Sok év telt el azóta, s akár élnek még az elkövetők, akár nem, az egyház lelkiismeretének meg kellene szólalnia, ha igaz lenne Dosztojevszkij elmélete a bennünk lévő Istenről. Ám mintha épp az egyház cáfolná Dosztojevszkijt, s a maga példázatával hirdetné, hogy Isten nincs sem bennünk, sem fölöttünk. A lelkiismeret törvényei nem léteznek, de legalábbis akadnak kivételek, akikre nem vonatkoznak, mindenki úgy tesz, ahogy azt jónak látja, minden külső és belső kötelezettség nélkül. Elvégre nem tartozunk senkinek (Istennek) és nem tartozunk semminek (lelkiismeretnek) semmiféle elszámolnivalóval.

Pető Attilát feljelentette az egyház zaklatásért, s az egyháznak, Krisztus eleven testének, az Istentől elhívott, s Jézus Krisztusban újjászületett emberek közösségének nagy megnyugvására a bíróság, a földi-evilági jogszolgáltatás zaklatás címén el is ítélte őt.  Az egyház, az Istennel való bensőséges egyesülés jele boldogan triumfált, a zaklató pedig majd bűnhődik saját lelkiismeretének rettentő nyomása alatt.

A lelkiismeret ezzel bevégezte munkáját.

És most Hodász Andrásnak üzent oda az anyaszentegyház, hogy az őt ért kamaszkori szexuális visszaélésekről vajon miért nem tett már a korábbiakban bejelentést, ami »azért is különös, mivel Hodász András… kapcsolatban áll a főegyházmegye munkatársaival.«

Szegény Dosztojevszkij még mit sem tudhatott a XXI. századi magyar egyház erkölcsi-morális hogylétéről, ahol a lelkiismeret végképp elveszíteni látszik univerzálitását, hogy helyette a felsőbbrendű kioktatás, az embertelenség és a tudatlanság kapjon szót. Egyrészt az azonnali hárítás, a pilátusi kézmosás (ha ismert még ez az aktus az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye sajtószóvivője számára), a szubtilisan megfogalmazott gyanú, mintha talán meg sem történt volna az abúzus, csak Hodász képzeletében, másrészt a teljes sötétség és érzéketlenség. Ugyanis akinek mindössze arról nincs fogalma és nincs is meg hozzá a minimális empátiája, hogy tisztában legyen az áldozatok kínjával, s megszólalásuk nehézségeivel, különösképp, ha maga az egyház gördít akadályokat a megalázottak és kiszolgáltatottak elé, vádaskodásokkal, fenyegetőzésekkel, s ha másképp nem megy, végül perrel, az a személy vagy szervezet nem más, mint Dosztojevszkij tételének radikális cáfolata: nem hívők és nem is nem hívők közössége, hanem egyenest hitetlenek gyülekezete.

A lelkiismeret, mint némán kongó üresség, ezzel itt is bevégezte munkáját.

Ők lennének hát Isten képmásai?”

Nyitókép: YouTube-képernyőfotó