Akkor hát álljanak itt pontokba szedve a Schiffer András közéleti szerepével kapcsolatos kifogásaim

„Pár napja nyilvánosan vitáztam Schiffer Andrással. Beszélgetésünk feszült és indulatos volt, mégis azt hiszem, jól tettem, hogy elmondtam neki, mit gondolok az utóbbi években betöltött közéleti szerepéről. Úgy vélem, a kettőnk közt feszülő súlyos véleménykülönbség nem egyedül minket érint. A kérdés, amelyet körbe akartam járni: merre tart a haza, és mi a szerepük benne azoknak, akik centrista értelmiségieknek vallják magukat?

A centrizmus nyílt felvállalása valamikor az ezredfordulót követő évtized második felében vált politikai alternatívává – akkoriban Schiffer András és én az LMP-t szerveztük. Nem lettem párttag, mert apám egykor a lelkemre kötötte, hogy soha egyetlen pártba se lépjek be, és én ezt mindig is nagyon jó tanácsnak éreztem, úgyhogy meg akartam tartani. Schiffer András az LMP országgyűlési képviselője és frakcióvezetője, később a párt elnöke lett. A Gyurcsány és Orbán közti dilemmából kiábrándult választókhoz hasonlóan én is bizakodva figyeltem a közéleti szereplését: úgy véltem, Schiffer jó úton jár. Örültem, hogy olyan elfelejtett, lejáratottnak bélyegzett szellemet emel vissza a közgondolkodásba, amelyhez a tőke és a munka viszonyának, a kizsákmányolásnak és a multinacionális érdekek kritikájának fogalmai tartoznak. Persze volt jó pár téma, amiben nem értettünk egyet – ő például a magánpénzek és a közpénzek forgalmának átláthatóvá tételét vallotta, míg én azok teljes elszigetelésében hittem –, mégis úgy éreztem, hogy a hazug, dogmatikusan önismétlő és megújulásra képtelen közéletnek nagyon jót tesz egy tiszta kezű, elveihez mindig hű, aszkétikus, örökké elégedetlen alak, aki már a puszta jelenlétével provokál és leleplez.

Nem örültem, amikor 2016-ban bejelentette visszavonulását a politizálástól: úgy éreztem, ha vele se lehet más a politika, akkor tényleg nagy a baj. Ugyanakkor büszke voltam Schifferre, amiért belátta, hogy kerülnie kell az Orbán-rendszer egyre növekvő sugarú eseményhorizontját, csakúgy, mint az ellenzéki cirkusz freakshow-ját, ahol az ország főkönyveit korábban meghamisító bohóc az egyetlen komolyan vehető szereplő. Schiffer András önként távozott pártja éléről és az Országházból, lemondva két év mandátumáról: a politikában szokatlan módon felelősséget vállalt a sikertelenségéért – így őrizte meg magát és hitelét a jövőnek. Távozásakor azt nyilatkozta, ügyvédként fog tevékenykedni, valamint »az LMP, mint globalizációkritikus, ökopolitikai irányzat körüli szellemi erőtér« felépítésén dolgozik majd.

Teltek az évek, és Orbán Viktor újra meg újra agyonverte az ellenzékét: 2018 és 2022 után is kormányt alakított, beköszöntött a pandémia, nyomában jött a válság és az infláció, aztán kirobbant az orosz-ukrán háború. Az ellenzéki politika maradt az, ami, és a miniszterelnök sem tett mást, mint amit szokott: tovább növelte hatalmát, mely mára semmilyen korlátba nem ütközik. Mit tett eközben a szellemi erőtér kiépítését ígérő Schiffer András? Nos, aki a köztévére kapcsol, őt pillantja meg, amint Lánczi Tamás, Mráz Ágoston Sámuel és Megadja Gábor társaságában nyugtázza a stúdióban kialakuló konszenzust az európai intézmények korruptságát, a nyugati liberális értelmiség alávalóságát, az uniós szankciók elhibázottságát meg az orosz-ukrán háborúban elfoglalt észak-atlanti pozíció tarthatatlanságát illetően – Schiffer András olyan kulcsfontosságú ügyekben fejezi ki egyetértését az európai érdekeket Moszkvának kiszolgáltató fideszes állásponttal, amelyek az Orbán-rendszer kommunikációjának és politikájának a lényegét képzik. Persze, ha Schiffer András a közmédiában beszélhet olyan környezetvédelmi problémákról, amelyeket hiába jelez újra meg újra a miniszterelnök úrnak, ha beszélhet azokról a globális hálózatokról, amelyek állandósítják a kapitalizmus működéséből fakadó problémákat, és amelyek elleni küzdelmet kötelességének tekint, akkor úgy érezheti, hogy mégis van közhaszna az állami tévében való rendszeres vendégszereplésének – hisz állítása szerint a kapitalizmusból következnek az olyan rezsimek is, mint az Orbán-rendszer.

Általában ekkor érkezik el az a pillanat, amikor az egyik rendszerideológus átveszi a szót Schiffer Andrástól, és elmondja, hogy nekünk, magyaroknak valóban kötelességünk harcolni a globális hálózatok ellen, ezért is az a politikánk, ami: keleti nyitás, szabadságharc Brüsszel és Washington ellen, Európai Unióval dacoló nemzeti gazdaság, vagyis csupa olyasmi, amivel Schiffer András egyetért – és Schiffer András valóban egyet is ért ezekkel egészen a következő, nagyjából negyedóra múltán felmerülő környezetvédelmi kérdésig, melynek kapcsán ismét megragadja az alkalmat, hogy kifejezze ellenvéleményét az orbáni politikával szemben. Ilyenkor kiemeli, hogy bár a miniszterelnök helyesen veszi fel a harcot a globális hálózatok és a kaszinókapitalizmus erői ellen, de nem a kellő úton jut el a helyes végkövetkeztetésig.

Félreértés ne essék: én is akárhová elmegyek, ahová hívnak, csakúgy, mint Schiffer András – csak igyekszem nem megörvendeztetni a szövegemmel az engem vendégül látó kurzust: próbálom a szerepeltetésemet kulturált keretek közt megnehezíteni nekik. Ha így is kellek, megyek – csakhogy a műveletem eredménye az, amit Schiffer András a köztévén próbál nagyon elkerülni: így nem kellek, én pedig nem bánom. Természetesen egyáltalán nem kell rólam példát venni: lehet nem bemenni, és ki is lehet szolgálni a szereplést biztosító közeg elvárásait – az ellentétes kurzus értelmisége az előbbit, a konformista társutas-értelmiség az utóbbit teszi.

Schiffer András receptorai valahogy nem érzékelik, hogy ügyes helyezkedése békeidőben, konszolidáció közegében esetleg belefér, de amikor Magyarország épp a szövetségeseit árulja el és ki egy szomszédjában zajló, véres háborúban, akkor az a fajta társutasság, amelyet az Orbán-rendszer iránt tanúsít, a Moszkva országrablását kiszolgáló „békevágy” megfogalmazása és azt nyomatékosítandó az orosz nukleáris fenyegetőzés visszhangzása már nagyon nem fér el a kurzusok közti centrumpozícióban. Azt hiszem, a probléma nemcsak nekem tűnt fel, hanem azok többségének is, akik Schiffer Andrásban az akármikori hatalom dacos és kérlelhetetlen, soha meg nem alkuvó opponensét látták. Ennek nyomán úgy éreztem, hogy Schiffernek a Lánczi Tamás vendégeként rendszeresen előadott rituáléja annyira sokféle kérdést vet fel, hogy azokra muszáj személyes válaszokat kapnom.

Tudni akartam, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy az Orbán-rendszer tizenharmadik évében egy magát nem kormánypártiként definiáló közszereplő bemenjen az állami tévébe, és ott a rezsim ideológusaival közösen tagadja meg a Nyugatot, továbbá kutyázza – amúgy jogosan – a nyomorult, sokszorosan agyonvert, jelentéktelen ellenzéket, annak szellemi hátországát és öngyarmatosító viszonyulását az amerikai egyetemek LMBT- és gender-divatőrületeihez. Tudni akartam, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy abban a NATO- és EU-tagországban, amely egyedüliként foglal el az orosz-ukrán háború kérdésében oroszpárti álláspontot, Schiffer András azzal a kijelentéssel álljon elő, hogy Sanna Marin finn miniszterelnöknő, aki szerint a háborúnak az vetne véget, ha Oroszország kivonulna a lerohant ukrán országrészekből, és akinek az állama még csak nem is NATO-tag, vagyis egy orosz támadás esetén ugyanolyan kiszolgáltatottan nézne szembe hatalmas ellenségével, mint 1940-ben, »legalább akkora háborús uszító«, mint Vlagyimir Putyin adminisztrációja, és ezért egy nap felelnie kell. Márpedig ez a diskurzus nem a globális kapitalizmusról, hanem egy független állam és egy agresszív birodalom viszonyáról szólt – ezt a port nem lehet a Wall Streeten elverni.

Vitánkat újranézve se látom, hogy a kérdéseimre választ kaptam volna. Akkor hát álljanak itt pontokba szedve a Schiffer András közéleti szerepével kapcsolatos kifogásaim.

1. Schiffer András azzal a gesztussal vonult ki a politikából, hogy értelmiségi hátországot épít. Hol van ez az értelmiségi hátország, és mit képvisel? Én mindössze annyit látok, hogy Schiffer András évek óta csakis balról kapja a támadásokat, onnan aztán bőven és nem is mindig indokoltan, viszont soha senki nem támadja jobbról. Így áll középen? A készülő értelmiségi hátország is ilyesféle térfoglalásra készül? Az Orbán-rendszer pártkatonáival való kedélyes diskurálás volna az a civil-kulturális bázis, amelynek Schiffer András a megépítését ígérte?

2. Miért állítja magáról Schiffer András, hogy ő nem politikai szereplő, amikor nagyobb nyilvánosságot kap a közmédiában, mint az összes ellenzéki párt együttvéve? Schiffer válasza erre az volt, hogy az ellenzéki pártok visszautasítják a szereplést a köztévében. Nos, az ellenzéki pártok közmédiára vonatkozó viszonyát nem ismerem, de azt megtudtam Fábry Sándortól, hogy az én nevem speciel tiltólistán van a köztévében, Márki-Zay Péter szerepeltetését pedig úgy utasították vissza rendszeresen, hogy miniszterelnök-jelölt volt, és akkora benne a szereplési vágy, hogy még az őt karaktergyilkoló megafonosokkal is leállt közös tartalmat gyártani. Nem nehéz észrevenni, hogy a rendszer üzemeltetői kifejezetten magukkal törekszenek diskurzusra – de a kétségeim ellenére tegyük fel, hogy az ellenzéki politikusok nem akarnak a köztévében szerepelni. A kérdés ez esetben is érvényes: miért gondolja Schiffer András, hogy helyénvaló szerep a hatalomnak kedves és kezelhető »ellenzéki« narratíva fenntartása?

3. Schiffer András azt állítja, hogy Orbán-fóbiás vagyok. Feltételezve, hogy esetleg igaza van, nem árt tisztázni, mit is jelent ez a valóságtorzító Orbán-fóbia, ami nem engedi, hogy a hazámat a tényleges valójában lássam. Úgy ítélem, hogy Magyarországon kétféle ügy van: amiről Orbán Viktor maga dönt, és amiről az általa megbízott személy dönt, mert őt nem érdekli. Egyetlen kifejezés írja le ezt: önkényuralom. Értem, hogy a magyarok ezt megszavazták és megszavazzák, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a hazai politika és gazdaság teljes egészében Orbán Viktoron belül van. Nem feltételezem, hogy elkerülte Schiffer András figyelmét, hogy a Fidesz az elmúlt tizenhárom évben felszámolta az állam társadalmi kontrolljának lehetőségét, a kiépült rendszer pedig nem nyugatos-jogállami, hanem feudális-oligarchikus irányított kapitalizmus. Nem hiszem, hogy Schiffer András ma körbe tud nézni az országban, végig tud menni egy autópályán, vagy be tud ülni egy étterembe anélkül, hogy az Orbán-rendszerrel közvetlen kapcsolatba lépjen. Aki ma Orbán nevéből és a fóbia betegségtípusából szókapcsolatot gyárt, az nincs tisztában a Magyarországon uralkodó viszonyokkal – de ezt nem hiszem el Schiffer Andrásról. A másik lehetőség az, hogy az illető cinikus – attól tartok, erről van szó.

4. Schiffer András kijelentette, hogy nem pusztán Orbán-fóbiás, de ruszofóbiás is vagyok. Nos, ez volt az egyik olyan gesztusa, amely arról tanúskodik a számomra, hogy Schiffer András pályára állt az Orbán-rendszer körül. Nem igényel különösebb politikai éleslátást megállapítani, hogy Schiffer retorikai fogása megtévesztésig emlékezetet arra, ahogy Orbán Viktor azonosítja magát a magyar emberekkel, és bélyegzi a politikájával szembehelyezkedő Európai Uniót hungarofóbiásnak. Jelzem, hogy soha nem tettem elítélő megjegyzést se az orosz népre, se az orosz kultúrára, csakis az orosz rezsimre. Vlagyimir Putyin autokratikus állama jelenleg az európai történelem második világháború óta eltelt időszakának legvéresebb háborúját vívja Ukrajna ellen, és agresszióját olyan tömeggyilkosságokkal bestializálja, mint a bucsai mészárlás. Ha Putyin számára ez elfogadható eszköz érdekei érvényesítésére, ráadásul a magyar kormány szabadon választott szövetségeseit kijátszva vall lépten-nyomon hűséget a nagy keleti hadúrnak, esetleg szabadjon azt állítanom, hogy ez a politika az ezeréves magyar identitás elárulása, a haza ügyének nyílt színi kisiklatása és magyarság európaiságának szándékos bemocskolása. Vagy ez esetben hungarofóbiás vagyok? Eszerint Schiffer András azért bírálja a közszolgálati tévében az Egyesült Államok politikáját meg a CIA nemzetközi szerepét, mert amerikanofóbiás? Tényleg használna a hazai vitakultúrának, ha elkezdeném azt magyarázni, hogy »ne gyűlöld az amerikai embereket, András, hisz nem tettek semmi rosszat«?

5. A Schiffer Andrással folytatott vitám során nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy milyen békével lenne elégedett. Ha Sanna Marint a háború előtti státusz visszaállítására vonatkozó megoldási javaslatának a puszta felvetéséért felelősség terheli, akkor mi Schiffer András béketerve? Az most már kevés lesz, hogy tárgyalni kell. Ez megtörtént, és öt különböző nemzetközi egyezmény lett a tárgyalások eredménye, amelyeket Putyin az Ukrajna elleni háborújával egytől egyig megsértett. Mit kellene most tenni Schiffer András szerint? Tárgyalni, és szerezni még öt ugyanilyen papírt, ami láthatóan nem jó semmire? Válasz pedig nincs. Schiffer András mindössze annyit mond, hogy tárgyalni kell, és főleg vissza kell vonni az elhibázott szankciókat, hogy az orosz gazdaság szorult helyzetében végre euróhoz jusson.

6. Schiffer András szerint az orosz elnök osztatlanul felel a háborúért, míg a finn miniszterelnök egy szerinte rossz béketervért felelős. Amikor Schiffer András kiméricskéli köztük az egyenlő távolságot, vajon a kétféle »vétség« mértékét is tekintetbe veszi? Miként lehet ép erkölcsi érzékkel kijelenteni azt, hogy »a Sanna Marinok legalább akkora háborús uszítók, mint a putyini adminisztráció«? Hogy kezelheti egy lapon egy egykori jogvédő ennek az agresszív birodalomnak meg ennek a kiszolgáltatott, független kisállamnak a retorikáját?

7. Schiffer András önérzetesen kiáltja világgá Vlagyimir Putyin nukleáris blöffjét: felelőtlenség nem engedni az oroszoknak, hiszen náluk van az atombomba, és az atombomba életveszélyes. Nos, a nukleáris fegyverek veszélyességét nem vitatva – mi a megoldás? Mostantól úgy kell Európának táncolnia, ahogy Putyin fütyül, vagy jön az atomholokauszt? Megtanultuk a huszadik század második felében, hogy értelmetlen atomháborút kirobbantani, ugyanis nem lehet megnyerni, viszont minden résztvevő fél elveszíti, úgyhogy már Sztálin és Eisenhower se rendezte meg. Persze a fenti okfejtés csődöt mond, ha az agresszor őrült, és nem akarja túlélni a háborút. Putyin tényleg őrült? Ezt állítja Schiffer András? Nem arról van inkább szó, hogy az orosz elnök ki akarja blöffölni a nyugati társadalmakat Ukrajna mögül úgy, hogy a karanténhisztériához hasonló pánikot gerjeszt? Számomra mind közül a legkeserűbb csalódás az, amikor ezt a Nógrádi György szájába illő, gyalázatos blöfföt Schiffer András előadásában hallom.

8. Nem titkolom, hogy engem is idegesít a latinó Hófehérke, a mulatt királynő a Bridgerton című sorozatban, a metoo-ügyek közösségi ítélkezésének barbarizmusa, a politikai korrektség követelménye, az eltörléskultúra fenyegetése és a wokeness ideológiájának számtalan egyéb degeneráltsága, de ez a háború és benne Magyarország szerepe nem helyezte esetleg máshová a hangsúlyokat? Tényleg akkora fenyegetés itthon a transzaktivizmus, mint Magyarország szembefordulása az Európai Unióval és a NATO-val? Nem az lenne a helyes, ha akkor térnénk vissza ezekre a kulturális ügyekre, ha béke lesz a szomszédunkban, és nem háborúzunk egy olyan birodalom ellen, amelyik mellett a kormánymédia nap mint nap szimpátiakampányt folytat? A hazai baloldal sokat emlegeti manapság Guy Debordnak A spektákulum társadalma című könyvét, én pedig szeretném megkérdezni Schiffer Andrástól, hogy az nem maga-e a mesterségesen támasztott spektákulum, amikor az általa asszisztált köztévés beszélgetéseknek az LMBT-lobbi, a BLM-mozgalom és a Netflix meg az HBO kultúrahajlítása képezi a tárgyát, nem pedig a Vlagyimir Putyin által újrasztálinizált Oroszország Európát fenyegető agresszivitása?

9. Nem lehet nem észrevenni az egykori balliberális kurzus haláltusáját Magyarországon – de miért élvezi ezt annyira a két szekértábor közt félúton álló Schiffer András? Kívülről nézve ez nagyon leleplező. Csakúgy, mint az, amikor Orbánhoz lojális közegben tendenciózusan annak riválisait bírálja. Természetesen látom, hogy Orbán Viktor és Schiffer András nem ugyanazt gondolják a világról, természetesen látom, hogy Orbán neoliberális, Schiffer meg antikapitalista, de történelmileg úgy alakult, hogy ugyanazokat gyűlölik lángolóan: a sok önhitt, rég befolyását veszett, jelentéktelen belvárosi értelmiségit. Jelentem: a balliberális értelmiség sok éve le lett verve, Magyarország maradéktalanul a fideszes elité. Ráment a közvagyon, a sok szektor és vármegye arra, hogy Orbán Viktor szívből utálja Csáki Juditot – most pedig a centrumértelmiség is rámegy arra, hogy Schiffer András legalább ennyire utálja Csáki Juditot. Félreértés ne essék: Csáki Juditot tényleg van miért utálni – de ez tényleg megéri a putyini szövetséget? Ki itt a fóbiás? Mi itt a fóbia? Schiffer András persze kedvére gyűlölheti a liberálisokat, és magam is tudom, hogy sok igazsága van, de ez a gyűlölete nem teheti vakká Magyarország nyugati szövetségből való kiszervezése, Szebia és Fehéroroszország mellé sorolása iránt, különben nem egyéb, mint a moszkovita rezsim társutasa.

10. Tudom, hogy Schiffer András előbb volt antiglobalista, mint Orbán Viktor, és látom a globális minimumadóval kapcsolatos nézetkülönbséget köztük – de az miként nem tűnik fel Schiffer Andrásnak, hogy ez az ideológia itt és most egy ország kifosztását és Keletre való leszállítását szolgálja? Úgy akar Schiffer András centrumértelmiségi lenni, hogy az európai népek és az orosz nép húsba vágóan eltérő szabadságfoka egyaltalán nem hatja meg, mert csakis a globális kapitalizmus igazságtalanságait fájlalja? A tőke és a munka relációja tényleg előbbre való Schiffer András szemében, mint egy elnyomó rezsim és az annak kiszolgáltatott egyének viszonya?

11. Schiffer András úgy pávatáncol önmagát függetlenként előadva Orbán Viktor oldalán, ahogy maga Orbán Viktor teszi ugyanezt Magyarországot kompországként feltüntetve Vlagyimir Putyin oldalán. Aligha csak nekem tűnik fel az, amint Schiffer az eltérített centrumpozíció kiegyensúlyozó manővereiről ügyvédi praxisának keretei közt gondoskodik – erre szolgál Karácsony Gergely megvédése Tiborcz Istvántól, és ugyanerre szolgál az offshore-botrányba keveredett DK-s Ráczné Földi Judit megvédése a Heti Választól. Jelzem Schiffer Andrásnak, hogy átlátszóak ezek az alibiperek – hiába hint homokot a magyarok szemébe, a művelete oly nyilvánvaló, hogy képtelenség félreérteni.

12. A centrumpozíció azért jött létre, hogy a politikai diskurzus forrása és kerete a duális elit által létrehozott két veszélytelen játéktérről a kettő közti harmadik zónába kerüljön át, ahol végre olyan kérdésekről is szó eshet, amiről a két kurzusnak nem szabad, vagy nem érdemes beszélnie. A hatalom azonban most is abban érdekelt, amiben mindig: olyan ellenzékinek látszó szereplőket háziasít, akik »építően«, »érthető módon« és »rokonszenvesen« bírálják, s véletlenül sem lépnek ki a rendszer által diktált értelmezési mezőből – ilyenek a közszolgálati tévé »nem kormánypárti« megszólalói. A kádárizmusban az MSZMP hivatalos irányvonala mellett a Hazafias Népfront rendszerkonform alternatívája töltötte be ezt a szerepet. A királyt meztelennek láttató bírálatot mind a hatalom, mind annak „konstruktív” ellenzéke ott gátolja, ahol tudja, Schiffer Andrást pedig a rendszer a maga számos fórumán vallja meg, mint annak a fajta ellenzékiségnek a hordozóját, amellyel elégedett. Hallatlanul fájdalmas a régi harcostársamat ebben a méltatlan szerepben látni – ennél már csak az lenne rosszabb, ha ezt szóvá se tehetném neki.

Végül: Schiffer András a politikai nézeteltérésünkből személyes konfliktust generált, bolseviknak bélyegzett, és kinyilvánította, hogy többé nem áll szóba velem. Ehhez természetesen joga van, de azt, hogy a konfliktusunk személyes volna, visszautasítom. Ami köztünk zajlott, az egy közéleti vita a magyarságot érintő, aktuális sorskérdésekről és a független értelmiségi pozíció lehetőségeiről az Orbán-rendszerben – ezt a diskurzust nem lehet egy sértődéssel lesöpörni. Azt javaslom Schiffer Andrásnak, hogy a hópiheérzékenységet hagyja meg a mimózalelkű progresszíveknek. Emlékeztetem, hogy közszereplő, akinek tűrnie kell a kritikát.”

Nyitókép: Spirit FM, You TUbe