Vészterhes idők – kilenc hónapja várjuk a béke születését

Aki várt már kisbabát tudja, hogy kilenc hónap mennyire hosszú idő – fiatalabbak is érzékelhetik, hisz majd’ egy teljes tanév – és tisztában van azzal is, hogy milyen hihetetlen lelki és fizikai változások állnak be ez idő alatt az édesanya és kisbabája életében.

És most döbbenten torpanunk meg egy kimerevített pillanatra a szikár tény előtt: a háború kitörése óta immár egy teljes várandósság ideje eltelt, a fegyverek hangja pedig nem csitul, egyre csak erősödik.

Miközben aki ezen a február végi napon fogant, ezalatt bejárta az emberi fejlődés legsűrűbb időszakát és már meg is született. Most talán épp édesanyja ölében szuszog,és immár egész családja, teljes valójában csodálva őt, örülhet életének. 

Keveset, méltatlanul keveset hallunk ugyanis azokról az édesanyákról, feleségekről és gyermekekről, akiknek hozzátartozói e kilenc hosszú hónap során meghaltak, akik már soha nem csöngethetnek otthonuk ajtaján. Alig van szó róluk, akik életüket vesztették ebben az értelmetlen, nagyhatalmi érdekek vezérelte háborúban, pedig ők már nem ölelhetik szeretteiket, és nem adhatnak életet tovább. Az utánuk maradók könnyeit sem szárítja fel, széttört szívüket sem gyógyítja be már senki.

Döbbenetes belegondolni, hányan halhattak meg, sebesülhettek meg vagy várják rettegve, reményvesztetten sorsukat e pillanatban is – akár ukrán, akár orosz egyenruhában harcba küldött katonaként. Felfoghatatlan belegondolni is, mennyien kellett elhagyják otthonaikat, odahagyva mindenüket vagy hányan szoronganak e percben is nyirkos pincékbe menekülve, hideg falak között várva, mikor múlik már el fejük felől a baj.

A háború áldozatainak számát, a pusztítás és a tovaterjedő károk mértékét meg sem lehet becsülni – a sok irányú dezinformáció miatt sem, de azért sem, mert mintha szándék sem volna rá. E háború különös sajátja ugyanis, hogy a lényeges kérdésekről alig-alig esik csak szó. Márpedig az emberéletben mérhető veszteségnél nincs komolyabb dolog.

Ám helyette mozgósításról, fegyverküldésről, újabb és újabb szankciókról, gázvezetékek robbantásáról, recesszióról, inflációról, gabona-és energiahiányról hallunk. 

 maga mögött hagyva pusztító indulatokat, jéghideg érdekek szövevényét és mérhetetlen sok szenvedést.

Kilenc hosszú hónap telt el és az életet jelentő béke irányába való elmozdulás helyett egy elnyúló, egyre mélyülő és búvópatakként terebélyesedő, immár a világ egészét behálózva tartó háború van körülöttünk. Ha a fegyverek (még) lokalizáltan dörögnek is, de benne élünk már rég magunk is, hatásait saját bőrünkön érezzük, gyerekeink jövőjére gyakorolt beláthatatlan következményeit még felfogni sem tudjuk. Mai anyákként vagy apákként pedig a háború első híre nyomán belénk költöző, zsigeri félelmekhez  hozzászoktunk bár valamelyest, de azok nem enyhülnek, sőt…

Mire tankönyvi anyag lett belőle, mire szemtanúi lassan végképp kihalnak közülünk, úgy látszik, el is felejtettük a két világháború minden generális tanulságát. Még Hirosima és Nagaszaki rettenetét is, ami kegyetlen, az egész emberiséget figyelmeztető próbája volt az atomháborúnak.

E kilenc hónap hiábavaló vesztesége már nem hozható vissza, de tengernyi áldozat még ma is megelőzhető lenne. Csak meg kellene végre születnie a békevágynak, ha nem is a szívekben, de legalább a ráció nyomán, ésszel belátva ennek a zsákutcás, önemésztő folyamatnak kudarcra ítélt voltát.

A teher nagy, a vajúdás már eddig is fájdalmas volt.

A megszületettek pedig élni akarnak.

Nyitókép: Kijevi lakótelep november 12-én (Genya SAVILOV / AFP)