A szégyen útja

„Huszonkilenc másodperc. Ennyi ideig vonul Magyarország miniszterelnöke a vörös szőnyegen, füttykoncertben, szidalmak között, dühös hangorkántól kísérve.  A szégyen útja. Nincs a közvetlen közelében senki. Egyedül kell megtennie pár méternyi utat. Hiába próbálja feszültségét a szokásos módon oldani. Egyik kezét zsebre dugja, fejét lehajtja, szája megrándul, mosolyogni próbál. Has előre esik, térd megroggyan. Oldalra sandít: azoknak az újságíróknak a sorfala áll  a közelben, akiknek nem nyilatkozik, akikkel nem beszél, akiknek magyar kollégáit az utóbbi években kormánya ellehetetlenítette, megszégyenítette. Ők az utolsó menedéke, hozzájuk fordulhatna, ha fordulna a sajtóhoz. De hát ezt ő már évekkel ezelőtt ellehetetlenítette, megtagadta. Kamerák veszik megszégyenülésének minden másodpercét.

Fura dolog a politikai bukás: magányos, végtelenül magányos esemény. Orbán és a hozzá hasonló autokraták kénytelen, kelletlen magukra öltik az összes bajt, nélkülözést, rettegést, amit átélnek a polgárok. Előbb utóbb el kell vinni minedzért a balhét. El fogják vinni – Orbán Viktor útján látszott: tudja ezt. Tudja, hogy nem ez az utolsó út, de ehhez hasonló lesz, csak hosszabb, hangosabb, dühösebb és még ennél is sokkal sokkal magányosabb.

Igazságos ez? Aligha. A diktátorok, autokraták a kollektív alkotás kreatúrái. Személyük és tetteik mögött sok sok ember felelőssége van, olyanoké, akik aktívan vagy passzívan résztvettek ezeknek a rezsimeknek a létrejöttében. A felelősséget azonban rendszerint kevesek viszik el. Vagy épp az így, magányosan megszégyenülők.

A szégyen, a megszégyenítés pillanataiban még nem tudni, vajon a demokráciák kis, de erőteljes felvillanását látjuk. Vagy a permanens diktatúrák pillanatnyi üzemzavarait.”

Nyitókép: Lukas Kabon / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP