Európa olyan, mint egy öreg , fáradt örömlány a sarkon, aki az emlékeiből él

„Sokan sokszor hivatkozták, cáfolták vagy éppen igazolták már Hegel gondolatát »az ész cseléről«, idézzük a talán legérthetőbb megfogalmazásában: »A világtörténetben az emberek cselekedetei még valami mást eredményeznek általában, mint amit céloznak és elérnek, mint amit közvetlenül tudnak és akarnak. Megvalósítják érdeküket; de ezzel még valami továbbit hoznak létre, ami belsőleg szintén benne rejlik, de nem volt tudatukban és szándékukban. Az többé-kevésbé már közhelynek számít, hogy a véges emberi ész nem tud számot vetni az összes lehetséges következménnyel. Örülhetünk az emberi ész vívmányainak, a kőolajból is mi mindent nem tudunk gyártani« – csak ennek ára van, és ezt az árat nekünk kell megfizetnünk.

Hegelnek ebben tehát igaza lehet – abban már kevésbé tudunk hinni, főleg a XX. század borzalmai után, hogy a világ történéseit valamiféle világszellem rendezné egybe egy – később megmutatkozó – értelmes cél érdekében. 

A keresztény neveltetésű embernek annyiban egyszerűbb dolga van, hogy a világtörténelmet üdvtörténetként foghatja fel; teremtett lényként nem kell emberi ésszel felfogható értelmet keresni mindenben, Isten akarata és próbája minden nehézség. A keresztény tudja, hogy a mi világunk nem a lehetséges világok legjobbika, nem vagyunk tökéletesek, ami viszont annak a lehetőségét nyitja ki, hogy mindig és folyamatosan jobbakká válhatunk. Ha helyesen döntünk. Mert – mondja Schelling, Hegel kortársa, cimborája, majd esküdt ellensége – az emberi szabadság lényege, hogy képesek vagyunk a jóra és a rosszra.

Schelling nem nagyon bízott abban, hogy az ember el tudja kerülni a rosszat, főleg nem úgy, hogy fene nagy gőgjében elkezdett alter deusként, másik istenként viselkedni.

A történelem inkább Schellinget igazolja, mi mégis vissza-visszatérünk az észvalláshoz. Például értelmet keresünk a háborúban. Mintha az, hogy megfejtjük Putyin szándékát és célját, segítene abban, hogy megoldjuk az összes ránk terhelődő következményt. Hogy Putyin mit miért csinál, azt ő tudja, ha tudja. Erkölcsileg ugyan megítélhetjük a döntéseit (és meg is kell tennünk), de ettől még a következmények világa nem lesz sem etikusabb, sem racionálisabb.

Csak be kell kapcsolniuk a jóemberkedés füstgépeit, hogy ne vegyük észre: arrafelé a háború, a klímaváltozás, a nyersanyagválság gyakorlatilag csak üzlet. És amikor érdeket érvényesítenek, akkor nemigen szoktak figyelemmel lenni semmiféle érzékenységre. Leegyszerűsítve: az orosz-ukrán háború (a klímaváltozás, a nyersanyagválság stb.) olyan amerikai üzlet, amibe belerokkan Európa.

De ha ez így van, akkor mit tehetünk mi?

Először is fogadjuk el, hogy fölösleges új etikát faragnunk. Háborús időket éltünk már, és úgy tűnik, fogunk is még élni, morális iránytűnek pont elég a tízparancsolat, jó kétezer éven keresztül meggyőződhettünk a helyességéről.

Másodszor: nézzük meg, hogy be tudunk-e lépni az üzletbe partnerként. A válasz röviden: nem. Ehhez Európa már túl gyenge és egyre gyengül. A maradék pénzünkön kívül nincs már semmink, amit a világ többi nagyhatalmának kínálhatnánk – hacsak a még mindig a legélhetőbb életmódunkat (földdel, vízzel stb.) nem adjuk el. Európa tulajdonjoga talán még ér valamit mindaddig, amíg annyira meg nem gyengülünk, hogy ne számítson, mert bárki elveheti tőlünk. Aszály ide vagy oda, az európai kontinens valamilyen emberi életre alkalmas marad, és vannak a világnak olyan részei, ahol sokkal rosszabbak az életfeltételek, tehát ide akarnak majd jönni azok, akiknek ott már élhetetlenné válik a környezet. Ha meg végképp lakhatatlanná válik az emberiség számára ez a bolygó, valamilyen élet lesz rajta – és a Föld számára közömbös, hogy az emberi nem eltűnik-e. Tovább is mehetünk: az univerzum számára az is közömbös, hogy a Földön van-e élet. A Marsnak mindegy – nekünk nem mindegy.

De azért ne szaladjunk ennyire előre. Mivel a többség szerint  Isten nélküli világban élünk, úgy érdemes számot vetni azzal a lehetőséggel, hogy a világtörténelem nem okok és célok által mozgattatik, hanem a következmények kusza halmazaként alakul. Ergo könnyen előfordulhat, hogy a következmények világában nem a bolygónk omlik össze, csak az európai civilizáció és kultúra tűnik el – és vele együtt a magyar nemzet és kultúra is.

Katonailag nem vagyunk Putyin ellenfelei (a NATO addig létezik, amíg az amerikaiak úgy akarják, a két legnagyobb hadereje nem európai). Gazdaságilag nem vagyunk egyenrangú partnerei sem Amerikának, sem Kínának. (Éppenséggel lehettünk volna, ha nem ideológiavezérelt lenne az EU vezetése.) 

Márpedig szüksége van a pénzre, mert hitelt vett fel.

Az a kérdés, hogy van-e ebből kiút. Remélem, hogy van. A tudásunk megvan, vagyis megvolt hozzá. Nulladik lépésként újra kell tanulnunk az előttünk járók tapasztalati, tehát hasznos tudását. A régi tudást az új tudással kiegészítve túlélési stratégiát kell kigondolnunk, majd erre alapozott cselekvési tervben kell megegyeznünk. A túlélési stratégia kulcseleme az életmódváltás. Ez is régi bölcsesség: meg kell néznünk, mire van valóban szükségünk, és azoknak a dolgoknak, amikre valóban szükségünk van, mekkora részét tudjuk előállítani mi a saját környezetünket fel- és nem kihasználva. Eleink ezt is tudták. Minél nagyobb az utóbbiak aránya, annál kevésbé vagyunk kiszolgáltatva másoknak. Ez sem új idea, önrendelkezésnek hívták azokban az időkben, amikor a döntés-előkészítők és döntéshozók még a fogalmi gondolkodás és a logika eszköztárát használták.

Az önrendelkezés viszont – és ez a lényeg! – szükséges, de nem elégséges feltétele a jövő megnyerésének. Ahhoz több kell. Hit, akarat és legalább annyi ész, hogy belássuk: mindig is lesznek olyan következmények, amelyek előidézése nem volt tudatunkban és szándékunkban. A túlélési stratégiánknak tehát dinamikusnak kell lennie, a dinamikáját viszont az emberi szabadságból eredeztethetjük, vagyis annak a tudásából, hogy nem vagyunk másik istenek, de képesek vagyunk a jóra és a rosszra.”

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner