„Tajvant ma sokan Ukrajnához hasonlítják. Alapvetően tévesen. Tajvan gazdag, demokratikus, lényegében homogén népességű államszerűség, amelyben ugyanolyan han kínaiak laknak, mint a »szárazföldi Kínának« nevezett népköztársaságban. Nemcsak a négyezer éves hagyomány, hanem a Kínai Köztársaságot megteremtő Szun Jat-szen (1866–1925) kultusza is közös örökségük. Tajvan és Ukrajna geopolitikai hasonlóságát csak az adja, hogy különleges helyzetük alkalmat ad az Egyesült Államoknak az Oroszországgal, illetve Kínával szembeni nyomulásra, az erő bemutatására. És persze a moszkvai és pekingi vezetőknek a visszacsapásra és a nemzeti érzelmek felkeltésére. Tajvan esetében Kína jelenleg nem szánhatja el magát olyan radikális lépésre, mint Oroszország az Ukrajna elleni invázióval. Nem is biztos, hogy szívesen megtenné. Ha lehetséges lenne, nyilván kiegyezne egy többlépcsős, még a hongkonginál is hosszabb egyesítéssel. És amíg Tajvan nem deklarálja a függetlenségét, amit jelenleg egyik tajvani párt sem akar, addig Kínát sem hajtja az idő a sziget elfoglalására.
De a tajvani amerikai jelenlét fokozására szükségszerűen a fenyegetés egy visszafogottabb formájával válaszol. Az elmúlt napokban látott, kvázi tengeri blokád erre megfelelő eszköznek látszik. Az amerikai hadihajókkal szemben persze nem működik, de a sziget kereskedelmét, nemzetközi kapcsolatrendszerét fizikailag és lélektanilag megnehezíti. Önmagában a blokád miatt az Egyesült Államok aligha indíthatja meg a harmadik világháborút, amelybe saját polgárai is belepusztulhatnak. Ráadásul minden ilyen blokád még kiszolgáltatottabbá teszi a tajvani vezetést Washingtonnak, ami amerikai szemmel egyaránt nem káros.
Tíz éve részt vettem egy magas szintű biztonságpolitikai kurzuson Tajpejben. A politikai klíma akkor kedvező volt. A kormányzó, amúgy antikommunista nacionalista, a Kínai Népköztársasággal való együttműködést szorgalmazta. Az ellenzéki balliberális demokraták ugyan célozgattak a függetlenségre, de alapvetően demokratikus, szociális és környezeti reformokra törekedtek. Tajvan tele volt a szárazföldi Kínából érkezett turistákkal, a repülőjáratok elsöprő többsége is oda közlekedett. Sokan hittük, hogy a status quo fennmarad, és békés együttműködéssé enyhül. Lehet azon vitatkozni, hogy kié a nagyobb felelősség azért, hogy Tajvan mára a háborús feszültség szélére sodródott. A Biden–Blinken-féle amerikai politikáé, vagy az újraválasztásra készülő Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkáré? És mennyi a felelőssége az időközben hatalomra került tajvani demokratáknak, akik jóval keményebb hangot ütnek meg Pekinggel szemben, mint nemzeti párti elődjeik?