A texasi szabadságbeszéd előképe a Nagy Imre-nekrológ volt.
A magyar kormányfő tengerentúli beszéde élénk hullámverést okozott kelettől nyugatig. A republikánusok és a jobboldali világ túlzás nélkül hősként ünnepelte Orbán Viktort, míg a baloldalon értetlenség és riadt tanácstalanság uralkodott el.
A balos erőtérben elsősorban az okozott zavart, hogy Orbán kétségkívül a globális média reflektorában, nemzetközi színpadon nyilvánulhatott meg. Hogy szavát a világ vezető lapjai figyelik, hogy gondolatai újra tematizálják a világpolitikai mezőt. A honi ellenzéki médiagépezet ezért is pörgette fel a hiteltelenítési generátort: eleinte a szereplés jelentőségét, a szónoki pozíció súlyát kérdőjelezték meg, aztán a közvetlen hatást kicsinyelték. Miután a nemzetközi médiavisszhangban elsorvadtak e törekvések, maradt a beszéd tartalmát támadó kritika.
gondolatai újra témát szolgáltattak a hazai (és globális) közbeszédnek, és ahogy Orbán Balázs is felhívja rá a figyelmet, Amerikában is meghatározta az elmúlt napok politikai agendáját.
A sajtóreakciókon túl érdemes az előadást egy másik nézőpontból is megközelíteni. Talán keveseknek tűnt fel, ám az amerikaiak számára is érthető logikai vonalvezetéssel és szimbolikával elmondott beszéd bizony sokat elárul Orbán Viktor karakteréről és értékrendszeréről.
Egész pontosan arról, hogy három és fél évtizedes politikusi pályafutása milyen konstans elemeket tartalmaz. Sokszor hallhatjuk, olvashatjuk véleményformálóktól, hogy milyen változáson ment keresztül a kormányfő személyisége, politikai attitűdje, ezt sokszor fejlődésként, baloldalon pedig inkább torzulásként, visszalépésként artikulálva. Azonban ha a texasi beszédet történelmi kontextusba helyezzük, és mellé illesztjük a majdnem pontosan harminchárom évvel korábbi, Hősök terei Orbán-szónoklatot, sokkal kevesebb változást látunk.
Ha a formai megoldásokon, az előadásmódon túltekintünk, gondolati szinten szinte
Az 1989 júniusi gondolatfüzér két alappillére ugyanis kirajzolódott a texasi szónoklatban is. Nagy Imre és mártírtársai előtti főhajtás egyik súlypontját a kommunizmus és a demokrácia összeegyeztethetetlensége jelentette, a kommunizmus elleni kérlelhetetlenség eszmei alapállása: „Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak.”
A diktatúra végnapjainak szabadságigénylése, demokráciakeresése hatotta át a harminchárom évvel ezelőtti szónoklatot, míg Texasban már történelmi távlatban jelentkezik a gyilkos eszmerendszer feletti győzelem: „Mert mi, magyarok tudjuk, hogyan lehet leküzdeni a szabadság ellenségeit a politikai hadszíntéren. (...) Mi, magyarok legyőztük a kommunizmust, amelyet a szovjet hadsereg és fegyverek kényszerítettek ránk. Némi időbe telt ez. Harcunkat 1956-ban kezdtük, és 1990-ben nyertük meg. De sikerült!”
A lényeg ugyanaz, Magyarország kommunizmussal való szembenállása mint értékrendi bázis változatlanul megmaradt. Ehhez kapcsolódik a '89-es beszéd másik fontos szervezőelve: a kommunizmus továbbélésének veszélye.
Orbán arra hívta fel a figyelmet már a rendszerváltás hajnalán, hogy a régi elvtársak nem tűnnek el, csak belesimulnak az új társadalmi berendezkedésbe: „Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat, és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy - mintegy szerencsehozó talizmánként - megérinthessék ezeket a koporsókat.”
változékony és túlélőképes szellemiségként új és új formában ölt testet.
A baljóslatú prognózis beigazolódott, ugyanazok a marxista reflexek élnek ma is, más célok érdekében, de ugyanaz a társadalomformáló manipuláció működik most is. Ahogy a republikánus konferencián fogalmazott Orbán: „De a kommunistákat nehéz legyőzni. Feltámadtak hamvaikból, összefogtak a liberálisokkal, visszatértek világszerte, és most erősebbek, mint valaha. Ha valakinek kétségei lennének afelől, hogy a progresszív liberálisok és a kommunisták ugyanazok, csak kérdezzenek meg bennünket, magyarokat. Mi mindkettővel harcoltunk már, és elmondhatom Önöknek, hogy igenis ugyanazok.”
Ez vonatkoztatható a genderhullámokra, a szobordöntögető BLM-re, a nyugati safe space-ek Európába exportált világára, a múltat átírni vágyó píszíőrületre is. A lényeg nem változott: önös motivációtól vezérelt társadalomformálás, ami természeténél fogva az egyéni szabadságigény és a nemzeti önrendelkezés ellen hat. Ha a két beszéd eme alapelemeit tekintjük, kijelenthető, hogy
így kormányfői karakterfejlődés állandó toposzai.
Végül ahogy a miniszterelnök is rávilágított, Magyarország nem szuperhatalom, efféle ambíciói nem is lehetnek, ennek ellenére Orbán Viktor megint elérte azt, ami Közép-Európában keveseknek sikerült: világpolitikai tényezővé, a közbeszéd alakítójává emelkedett Magyarországgal együtt.
Az amerikai képviselőház elfogadta az Ukrajnának nyújtott katonai segély és az Oroszország elleni szankciók újabb részét, ami újabb, mindkét pártot érintő csapást mért Donald Trump elnök külpolitikájára – írja a Politico.
A politikus szerint a volt miniszterelnök a későbbiek során újra népszerűvé válhat.
Az észt külügyminiszter bízik abban, hogy Magyarország segíti Ukrajna és Moldova csatlakozását.
Ahogy többször elmondtam, erősen torzítóak a nominális GDP összehasonlítasok.
A vasárnap politikai csatározásokat, nemzetközi botrányokat és rendkívüli jelenségeket is tartogatott.
A New York Times szerint az elnök továbbra is rendkívül erős befolyással rendelkezik a Republikánus Párt bázisában, de ez önmagában nem garantálja a republikánus sikert novemberben.
Zúgott a „Viktor, Viktor!” Budapest belvárosában pénteken, vasárnap újabb tüntetés lesz – A Mandiner összefoglalója a pénteki nap legfontosabb híreiből.
Sohase feledjük: amiről nem beszélünk, az egy idő után kiesik a nemzet tudatából.
