„Jönnek az alkoholszagú, mosdatlan, rosszfogú, tudatlan emberek sorra”

„A hírhedt szavazatszámlálós tapasztalatok egyikében ez áll: »Jönnek az alkoholszagú, mosdatlan, rosszfogú, tudatlan emberek sorra, érkeznek ebbe a külvárosi lepusztult kultúrházba, és leszavaznak a Fideszre, mert ez nekik megfelel, nem is lehetne jobb.« Ezeket a frázisokat ismerjük.

Olyan borzasztóan egyenlőtlen országokban, mint amilyen Magyarország, a magukra hagyott tömegeket az újraelosztásban szerencsésebbek megvetik. Az individualista téveszmék miatt az a hiedelem alakul ki, hogy az alkoholproblémák csupán saját döntések eredményei, a fogak állapota csak hanyagság következménye, a tudatlanság is csak a léhaságot jelzi.

Ahogy a rasszisták tömegeket jellemeznek, és esszencialista módon valamiféle biológiai magyarázatot keresnek a feltételezett alsóbbrendűségre, úgy a valósággal találkozó szavazatszámláló is – hangsúlyozva önnön iskolázottságát – esszencializál. Eközben a magukra hagyottak továbbra is magukra maradnak. Mert az egyik oldal azzal van elfoglalva, hogy a fogaikat mérje fel, a másik pedig azzal, hogy abban az állapotban tartsa őket, amelyikben vannak. Az egyik megveti őket, és ezt beismeri, a másik megveti őket, miközben romanticizálja ezt az állapotot. Arról kevesen beszélnek, és talán nem sok eredménnyel, hogy valóban nincs ez rendben, és hogy tenni kellene valamit.

A 19. században a narodnyikok Oroszországban, az agrárpopulisták az Egyesült Államokban »a néphez« fordultak, hogy tanuljanak tőle, párbeszédet folytassanak, és egy közös társadalmat alkossanak (erről érdemes elolvasni Paár Ádám remek könyvét). A modernitásban a populizmus úttörői voltak ők: azé a populizmusé, amelyik nem a nép spektákulumát ígérte, nem egy Facebook-posztot akart »a népről«, giccsparádét jurtában, nem helóröfit meg disznóvágós videót pálinkáspohárral, hanem azé a populizmusé, amelyik valóban a népet akarta képviselni.

Demokrata populizmus volt ez, amelyikből ma keveset találunk. Nem tartotta el a kisujját, ha szakadt volt valakin a mellény. Nem undorodott a valóságtól, és nem a kizáráson dolgozott, hanem a befogadáson. Akár: a felemelésen. Merte azt gondolni, hogy egyszerre lehet tanulni, tanulni, tanulni és tanítani, tanítani, tanítani.

Ez hiányzik ma, rettentően.”

Nyitókép: MTI/Komka Péter