Mi lesz, ha Oroszország győz – s mi, ha Ukrajna?

Írta: Horváth Csaba Barnabás

A háború kapcsán, elsősorban a kárpátaljai magyarsággal szemben az ukrán politika által 2014 óta tanúsított, nem éppen politika okán a hazai közvéleményben nagy számban találkozhatunk Oroszországhoz húzó véleményekkel. Azonban ha ennél messzebbre tekintünk, és megpróbáljuk modellezni, hogy milyen hatással járnának Magyarországra nézve, azt láthatjuk, hogy egy orosz győzelem könnyedén rendezheti át olyan módon térségünk geopolitikai viszonyrendszerét, hogy minden rosszal együtt is visszasírni fogjuk a háború előtti állapotokat, ellenben ha Ukrajnának sikerülne visszavernie az orosz támadást, akkor az kifejezetten növelheti Magyarország mozgásterét. Számos tényező látszik ugyanakkor arra is mutatni, hogy

és könnyen lehet, hogy Oroszország végül nem fog győzni. 

Hogy Oroszország győzelme korántsem biztos, annak fő oka, hogy az ukrajnai konfliktus klasszikus aszimmetrikus konfliktus. Az oroszoknak a győzelemhez tovább kellene nyomulniuk előre, mégpedig olyan mértékben, hogy legalább a fővárost és az ország keleti felét elfoglalják. Az ukránok számára már az is győzelem, ha ezt megakadályozzák, sőt, az is, ha egy gerillaháborúval egy esetleges megszállás költségeit megfizethetetlenné teszik az oroszok számára.  Az oroszoknak a további előrenyomuláshoz tankok, helikopterek kellenek, az ukránoknak a tankok és helikopterek megsemmisítésére elegendőek a Javelin, illetve Stinger vállról indítható rakéták. Az oroszoknak maguknak kell tankokat és helikopterek legyártaniuk az elvesztettek helyére, míg az ukránok nyugatról készen kapják a Javelin és Stinger rakétaszállítmányokat. Vagyis az orosz tankgyártás ütemének kell versenyeznie az Ukrajnába irányuló nyugati szállítmányok érkezésének ütemével, egy ilyen versenyben pedig nem Oroszországnak dolgozik az idő.

A Szovjetuniót tulajdonképpen ezen az elven kényszerítette végül kivonulásra az USA az 1979-1989-es afganisztáni háborúban az afgán felkelők számára szállított vállról indítható rakétákkal, azonban míg ezek a szállítmányok Afganisztánba csak évekkel a konfliktus kezdete után kezdtek szivárogni,

Ukrán adatok szerint az oroszok március 6. reggelig 285 tankot veszítettek. A háború első négy napjában az oroszok átlagban napi 45-50 tankot veszítettek. Március 1-2-án, amikor állt a front, csak napi 10 tank körül volt ez a szám, de ennek az volt az ára, hogy nem haladtak, aztán március 3-án, mikor ismét történt némi mozgás, a napi veszteség ismét 34 tankra emelkedett. A Lenta nevű orosz híroldal 2020-as kiszivárogtatása szerint Oroszországnak csak kevesebb, mint 3000 működőképes tankja van, vagyis könnyű belátni, hogy ha mindkét adat igaz, vagyis Oroszország már mostanáig elveszítette működőképes tankjainak nagyjából 10%-át, akkor mire az orosz erők Záhonyig elérnének, Oroszországnak nem maradna tankja, ráadásul a háború első tíz napjában 17 000 tankellenes fegyver érkezett az országba. 

Persze kérdéses, hogy az ukrán adatok az orosz veszteségekről igazak-e, de ha térképen követjük az orosz előrenyomulást, abból arra következtethetünk, hogy az oroszok ennél nem állhatnak szignifikánsan jobban. Korunk háborúiban általában vezérelv a támadó fél részéről, hogy a konfliktus elején egy villámháborúval igyekszik megbénítani a megtámadott ország katonai infrastruktúráját, és megszállni annak olyan, stratégiai pontjait, amelyek kilátástalanná teszik a további ellenállást. Az orosz erők azonban ezen a téren kifejezetten rosszul látszanak teljesíteni. Ha a fenti adatoknál lényegesen jobban állnának, akkor már rég körül kellett volna zárniuk Kijevet és Harkivot, uralniuk kellene a légteret, egy Harkivot a Krímmel összekötő harapófogóval katlanba kellett volna zárniuk a kelet-ukrajnai ukrán erőket, valamint a Fekete-tenger partján nyugat felé haladva el kellett volna jutniuk Moldova határáig, elvágva Ukrajnát a tengertől, körülzárva Odesszát, és megteremtve az összeköttetést a Moldova területén fekvő, orosz ellenőrzés alatt álló szakadár Transznyisztriával.

Ha ezeket nem sikerült a háború első napjaiban elérniük, akkor az idő előrehaladtával csak egyre kisebb lesz erre az esély, hiszen gyorsabb ütemben érkeznek Ukrajnába nyugatról a Javelin és Stinger rakétaszállítmányok, mint ahogy az orosz hadiipar tankokat és helikoptereket tud gyártani a veszteségek pótlására.

Persze itt még felmerülhetne, hogy az előrehaladás hiánya csak látszólagos volna, és pusztán arról volna szó, hogy egy ország megszállása időbe telik. Azonban ebben az esetben viszonylag egyenletes volna a front előrehaladásának sebessége, azonban nem ezt látjuk: A legtöbb helyen az orosz erők a háború első 3-4 napjában viszonylag komoly előrehaladással érték el későbbi pozícióikat, azóta viszont egy-két kivételtől eltekintve egy helyben állnak. Herszon és Mariupol városait, valamint a világhírűvé vált atomerőművet már február 28.-ára körülzárták az orosz erők, újabb jelentős városokat körülzárniuk azóta nem sikerült.

ami már önmagában is az ukránok győzelme volna, hiszen azt jelentené, hogy az oroszok néhány határ menti terület elfoglalásán kívül nem tudtak többet elérni, és nem sikerült megszállniuk az országot. Ha valóban ez a helyzet, akkor az oroszok számára már csak az marad nyitott kérdésnek, hogy mennyi ideig bíbelődnek egy megnyerhetetlen állóháborúval, mielőtt feladnák az egészet, és kivonulnának.

Fotó: Hölvényi Kristóf, Ukrajna

De nyilván ugyanígy megnyerhetetlen helyzet volna az is, ha tovább tudnának ugyan valamennyire haladni előre, esetleg még Kijevet is be tudnák venni, de a túlzottan magas veszteségek miatt így is kénytelenek lennének megállni az ország nagyobb részének elfoglalása előtt, és ilyen formán alakulna ki állóháború, különösen ha közben gerillatevékenység is indulna az orosz vonalak mögött. Illetve megnyerhetetlen helyzet volna az is, ha végül meg tudnák ugyan szállni az országot, és fel tudnának ugyan állítani ott egy oroszbarát kollaboráns kormányt, de kiterjedt gerillaháború alakulna ki az ország területén a megszállás ellen, amely az országba csak eddig nyugatról beérkezett 17 000 tankellenes fegyver, és a nyugati határokon keresztül a gerillák számára várhatóan egy ilyen esetben, akár csempészet formájában is tovább folytatódó fegyverszállítások mellett szintén jó eséllyel okozhatna záros határidőn belül olyan veszteségeket,

Állóháború esetén mindenesetre a szankciók is olyan módon befolyásolnák az eseményeket, hogy az idő nem Oroszországnak dolgozna. Oroszország a múltbeli győztes háborúiban sem állt mindig olyannyira egymagában, külső segítség nélkül, mint ahogyan az a köztudatban él. A magyar köztudatban kevéssé ismert, de például a II. világháborút a Szovjetunió úgy harcolta végig, hogy hatalmas tömegben áramlott az országba az amerikai segély a háború megvívásához, elsősorban Skandináviát északról, a Barents-tengeren megkerülve, Murmanszk kikötőjébe. 1941-1945 közt nem kevesebb, mint 400 000 jeep és teherautó, 14 000 repülőgép, 8000 traktor, 13 000 tank, 1,5 millió takaró, 15 millió pár katonai bakancs, 107 000 tonna pamut, 2,7 millió tonna kőolajtermék, és 4,5 millió tonna élelmiszer érkezett az USA-ból a Szovjetunióba, így a háború végére például a szovjet fegyveres erők állományába tartozó teherautók kétharmada volt nyugatról érkezett darab. Mindez felveti annak kérdését, hogy a Szovjetunió mennyire lett volna sikeres a harmadik birodalommal szemben ezek nélkül a segélyek nélkül.

Oroszországba most nem érkezik hasonló segítség, hanem szankciók sújtják, Ukrajnába ellenben nyugati segítséget kap. 

Ráadásul

hiszen Ukrajna népessége Oroszországénak több mint egynegyedét, hadserege békelétszáma az oroszénak több mint egyötödét teszi ki, ennek pedig a közelében sem volt sem az 1956-os Magyarország, sem az 1979-es Afganisztán a korabeli Szovjetunióhoz képest, sem pedig a 2008-as Georgia Oroszországhoz képest.

Az orosz győzelem, illetve vereség forgatókönyveinek legalapvetőbb vetülete nyilván a tágabb orosz befolyási övezet méretének és erőforrásainak kérdése. Oroszország mai saját regionális szövetségi rendszerét, tömbjét katonai téren a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete, gazdasági téren pedig az Eurázsiai unió adja. Mondhatni, ha ideológiai szempontból nem is, de geopolitikai szempontból ezek tekinthetők a Varsói Szerződés és a KGST 21. századi megfelelőinek. Oroszország mellett négy ország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Örményország és Kirgizisztán mindkettőnek tagja, míg egy ötödik, a többiekhez képest meglehetősen szegény és politikailag instabil Tádzsikisztán csak a katonai szövetségben van benne, a gazdaságiban nincs.

Az Eurázsiai Unió népessége jelenleg 185 millió fő, ami a 41 milliós Ukrajnával kiegészülve 226 millióra ugrana, és ez egyúttal egy mezőgazdasági potenciálban és ipari nyersanyagokban rendkívül gazdag területtel való bővülést is jelentene. Egyúttal eltűnne az Eurázsiai Unió és a KBSZSZ képezte orosz befolyási övezet, illetve a NATO és az EU alkotta nyugati szövetségi rendszer közül Ukrajna mint 41 milliós ütközőállam, a 226 milliósra duzzadt tágabb orosz birodalom a határ szinte teljes hosszában a nyugati szövetségi rendszer szomszédjává válna. A háború legközvetlenebb tététje tehát geopolitikai szempontból ez.

De ebből kiindulva

ha több lépésre előre gondolkodunk? 

*

Ha az oroszok győznének

Egy teljes körű orosz győzelem, amelynek keretében az orosz erők Ukrajna teljes területét megszállnák, ott Moszkva egy Lukasenkáéhoz hasonló, de annál is lényegesen kevesebb tényleges önállósággal bíró oroszbarát kormányt állítana fel, valószínűleg az eddigieknél is nagyobb félelmet váltana ki Oroszországtól Kelet-Közép-Európa nagy részében, elsősorban Lengyelországban, a balti-államokban, és Romániában, ahol már eddig is a külpolitikát meghatározó tényező volt. Ezek az országok innentől valószínűleg igyekeznének a jelenleginél is szorosabban igazodni az euroatlanti szövetségi rendszer fő csapásirányához, ami valószínűleg kihatna a V4-ek EU-n belüli helyzetére és a V4 belső dinamikájára is, hiszen innentől Lengyelország sokkal kevésbé engedhetne meg magának konfliktusokat Brüsszellel, mint eddig, vagyis az EU belső vitái során erősen romlanának a V4 alkupozíciói. Logikusan számítani lehet arra, hogy jelentősen változna Oroszország politikája a térséggel, benne Magyarországgal szemben is.

Egy Ukrajnával megnövekedett befolyási övezettel az ellenőrzése alatt, annak határait immár Magyarország, Románia és Szlovákia közvetlen határáig kitolva, valamint egy győztes háborúnak azzal a tanulságával, hogy a biztos győzelem tudatában rohanhatja le bármely olyan európai szomszédját, amely nem NATO-tag (hiszen a több mint 40 milliós, és több mint 600 ezer négyzetkilométeres Ukrajna a legnagyobb ország Oroszország és Németország közt, így ha az saját fegyveres erőivel még nyugati fegyverszállítmányokkal sem tudott ellenállni, akkor más se fog tudni)  

valószínűleg az eddigieknél is inkább tekintene ezekre potenciális alárendeltekként, mintsem egyenrangú partnerekként. És miért is ne tenne így, hiszen Vlagyimir Putyin már a háborút megelőző diplomáciai csörték során világossá tette, hogy a NATO teljes, 1997 óta bekövetkezett keleti bővítését, benne Magyarország és a V4 országok felvételét ugyanannak a számára elfogadhatatlan amerikai geopolitikai terjeszkedésnek a részének tekinti, mint Ukrajna 2014 óta tartó külpolitikai pályáját. Márpedig ez az USA visszaszorítása mellett annak szándékát is jelenti, hogy a kelet-közép-európai térség országai külpolitikájukat Moszkvának rendeljék alá, és innentől Oroszország megszabhassa nekik, hogy mely szövetségi rendszerekhez csatlakozhatnak, és melyekhez nem.  A hárommilliós, NATO-n és EU-n kívül álló, koldusszegény Moldova valószínűleg pillanatok alatt válna ennek a precedensnek az első tesztalanyává, és jutna Ukrajna sorsára.

Fotó: Hölvényi Kristóf, Ukrajna

A térség NATO-tagállamaival szemben Oroszország nyilvánvalóan nem léphetne fel azonnal és közvetlenül így, de ha kicsit is komolyan vesszük Putyinnak az 1997-et emlegető szavait, akkor Moszkva valószínűleg nem adná fel annak szándékát, hogy de előbb vagy utóbb, de a NATO-ról leválassza, és saját befolyási övezetévé tegye térségünket, ehhez pedig nagy önbizalmat adna számára Ukrajna sikeres megszállása.

Rövid távon a közvetlen konfrontációt kerülendő, valószínűleg

folyamatosan ismétlődő tiltakozások és követelések, hogy ne vegyenek részt egyik vagy másik NATO-hadgyakorlaton, ne létesítsenek ilyen vagy olyan amerikai támaszpontot saját területükön, mondjanak le bizonyos fegyverrendszerekről saját haderejük fejlesztése során, rendszeres határsértések az orosz légierő illetve flotta részéről, és hasonlók, amely a skandináv országokkal szemben volt gyakori a hidegháború alatt Moszkva részéről, nem csak a semleges Finnországgal és Svédországgal, de pl. a Spitzbergák kapcsán még a NATO-tag Norvégiával szemben is. Ebben az esetben pedig igen furcsa volna, ha Moszkva egy ilyen jellegű stratégia keretében nem vetné be a nyomásgyakorlás eszközeként Magyarországgal szemben időről időre a gázfegyvert és a kárpátaljai magyarság jogait is.

Ezzel a folyamatos nyomásgyakorlással szemben pedig a térség országai nem számíthatnának segítségre máshonnan, minthogy egymással versengve igyekeznek igazodni az éppen aktuális brüsszeli és washingtoni iránymutatáshoz, hacsak nem akarnak Ukrajna sorsára jutni.

Vagyis összességében véve egy orosz győzelem nem csak Moszkvával szemben szűkítené be katasztrofális mértékben a V4-országok, köztük Magyarország mozgásterét, de még

És abban a nem túl valószínű, de teljességgel ki nem zárható helyzetben, ha egy ilyen játszmázással végül sikerülne Moszkvának célt érnie, és elérnie egyes keleti tagállamok leválasztását a NATO-ról, milyen lenne egy NATO-n kívüli ország mozgástere az új orosz birodalom szomszédságában? Finnország példája persze sokaknak biztatónak tűnhet, ahogyan a Szovjetunió közvetlen, szárazföldi szomszédjaként, azzal jó viszonyt ápolva sikerrel csinálta végig a hidegháborút. Kevésbé ismert azonban a történetnek az a sötétebb oldala, hogy a finn diplomácia nem egyszer táncolt pengeélen ezekben az évtizedekben, amikor a szovjet nyomásgyakorlás újra és újra felerősödött a hidegháború egyes, kiélezettebb időszakaiban. Hogy a finn diplomácia akkor (olyan rugalmassággal és akrobatikus manőverező készséggel, ami Kelet-Közép-Európában történelmileg talán csak Romániára jellemző, de Magyarországra az elmúlt 100-150 évben sajnos nem igazán volt az) ezeket a helyzeteket sikerrel kezelte, nem jelenti azt, hogy ez esetlegesen hasonló státuszba kerülő kelet-európai országoknak is mindig sikerülne.

Putyin pedig

amely elvéti a lépést ebben a táncban. Márpedig ezek után nincs okunk feltételezni, hogy hasonló helyzetekben a jövőben máshogy járna el.

Hogy mindeközben visszaállítaná-e Moszkva a kárpátaljai magyarság 2014 után megvont nyelvi jogait? Rövid távon lehet, de egyrészt legjobb esetben is a fentiek árán, másrészt az is lehet, hogy még csak nem is javulna a helyzetük, hisz túszként sajnos kiválóan felhasználhatóak Magyarországgal szemben a fentebb felvázolt zsarolási-nyomásgyakorlási stratégia részeként, harmadrészt, mivel az orosz nagyhatalmiság történelmi ideológiája alapvetően a pánszlávizmus, így hosszútávon borítékolható, hogy Oroszország térségbeli befolyásának esetleges növekedésével egyenesen arányos mértékben állna a határon túli magyarság helyzetével kapcsolatos viták esetén Magyarországgal szemben legalábbis Szlovákia és Szerbia oldalára. Ha pedig ez megtörténik, onnantól a kárpátaljai magyarság kedvezményezése sem volna többé logikus Moszkva számára, hiszen miért adna ezzel hivatkozási alapot Magyarország számára Szlovákiával és Szerbiával szemben, illetve ugyanez okból még Romániával szemben sem volna feltétlenül érdeke Magyarországot támogatnia. 

*

Ha Ukrajna járna sikerrel

És mi történne akkor, ha Ukrajna sikerrel verné vissza az orosz támadást, és fennmaradna akár semleges államként, még ha a Krímről, Donyeckről és Luhanszkról lemondva is? Ennek legfőbb, messzire ható következménye volna, hogy megtörne Oroszország legyőzhetetlenségének sok évtizedes mítosza.

Az 1919-1920-as lengyel orosz háború óta, amikor is a „Visztula-menti csoda” néven elhíresült döntő ütközetben Pilsudski megállította a bolsevikok előretörését, ez volna az első eset, hogy egy kelet-európai országnak sikerül bár jelentős nyugati fegyverszállítmányokkal, de önerőből visszavernie egy orosz inváziót. (Az 1939-40-es finn háború határeset, mert ott a finnek végül ha korlátozott mértékben is, de vereséget szenvedtek.) Egy ilyen precedens hosszú távú hatásai a kelet-közép-európai pszichére felmérhetetlen volna. Ha ugyan nyugati fegyverszállítmányokkal, de saját haderejével képes megvédeni magát egy orosz invázióval szemben akkor ez azt jelentené, hogy erre képes Lengyelország is, de egy kelet-közép-európai összefogás még inkább az,

Oroszország a jövőben kétszer is meggondolna egy hasonló akciót, hiszen nagy kockázatot jelentene számára egy hasonló kudarc lehetősége, és így hosszú távon sokkal inkább volna kénytelen mint egyenrangú partnerekhez viszonyulni a térség országaihoz.

Fotó: Hölvényi Kristóf, Ukrajna

Ezen felül egy ilyen lélektani fordulat hosszú távon az EU-n és a NATO-n belül Brüsszellel és Washingtonnal szemben is erősítené a térség országainak alkupozícióit, hiszen sokkal kevésbé lennének rászorulva a nyugati katonai védelemre. Ez hosszú távon még Ukrajna esetében is lazíthat a jelenlegi, egyoldalú USA-orientáción, hiszen végül is Ukrajna lenne az az ország, amely konkrétan önállóan állította meg a korábban legyőzhetetlennek hitt orosz gőzhengert. Egy, az USA-tól magát jobban önállósító, saját helyét kereső

hiszen már eddig is Lengyelország volt Ukrajna legfőbb szövetségese a térségben, és ne feledjük azokat a kulturális kötöttségeket sem, hogy Ukrajna 400 éven át volt a lengyel-litván perszonál- majd reálunió része, vagyis történelmileg és kulturálisan legalább annyira, ha nem még inkább szoros szálak fűzik Lengyelországhoz, mint Oroszországhoz. A V4 pozícióinak ilyen jellegű megerősödése nyilvánvalóan Magyarország mozgásterét is szélesítené. Ráadásul egy ilyen kimenet még akár a nemzetiségi kérdésben is pozitív fordulat lehet magyar szempontból: Az elmúlt években, évtizedekben elsősorban az orosz nyomás jelenléte tolta össze Ukrajnát és Romániát.

Románia célja a közte és Ukrajna közt fekvő, román többségű, de jelentős orosz és ukrán kisebbséggel bíró Moldova Anschluss jellegű bekebelezése, azonban ennek fő akadályát eddig a Moldova területének egy részén elhelyezkedő, 1991 óta fennálló, orosz ellenőrzés alatt álló Transznyisztria szakadár köztársasága volt. Azonban ha Oroszország elveszíti a háborút, előfordulhat, hogy Transznyisztria életben tartása már nem lesz a továbbiakban fenntartható számára a továbbiakban, ha viszont az oroszok távoznak onnan, akkor azonnal ukrán-román érdekellentét kerül felszínre Moldova kapcsán, hisz Románia érdeke annak Anschluss jellegű bekebelezése, míg Ukrajna geopolitikai érdeke Moldova önállóságának fenntartása volna. Egy ilyen román-ukrán stratégiai ellentét kapcsán pedig Ukrajnának érdeke lehet Magyarország együttműködését keresnie Romániával szemben, és ennek kapcsán a kárpátaljai magyarság helyzetén is javítania. 

*

A köztes végeredmény

Egy harmadik, köztes lehetőség az a, már Samuel Pl. Huntingtonnak „A civilizációk összecsapása” című könyvében felvetett, de 2014 óta újra és újra sokat emlegetett forgatókönyv volna, ha Oroszország korlátozott győzelmet érne el, és leválasztaná Ukrajnáról a kulturálisan jelentős mértékben eloroszosodott keleti és déli megyéket, egy 18 milliós „Novorosszija” nevű bábállam formájában, míg az ország 23 milliós északi és nyugati felében megmaradna a jelenlegi vezetés. A konfliktus tanulsága Moszkva számára így is az volna, hogy háborúzni jövedelmező, hiszen egy 18 milliós Novorosszijával növekedne tágabb birodalma, így valószínűleg itt is érvényesülne a megnövekedett orosz önbizalom és terjeszkedési tervek, valamint a V4-ek alkupozícióinak az euroatlanti szövetségi rendszeren belüli ebből fakadó, jelentős mértékű  gyengülése. Annyi különbséggel, hogy itt

Ebben az esetben az orosz nagyhatalmi nyomásgyakorlás és tesztelgetés elsődleges célpontja nyilván Nyugat-Ukrajna volna. Itt Nyugat-Ukrajnának jutna a hidegháborús Finnország szerepköre: legyőzve annyira, hogy valamennyire igazodnia kelljen az orosz külpolitikához, de a háború során olyan veszteségeket okozva az oroszoknak, hogy a közvetlen megszállásával még egy jó darabig ne merjenek kísérletezni. Egy ilyen Nyugat-Ukrajna a teljes alávetettség elkerülése érdekében az eddigieknél is kitartóbban volna kénytelen fű alatt az Egyesült Államok kegyeit keresni, és a területveszteség valószínűleg növelné a területén maradt nemzeti kisebbségekkel szembeni ellenérzéseket.

Vagyis még egy ilyen, korlátozott orosz győzelem is kifejezetten negatívan hatna a magyar érdekekre. Azonban egy ilyen forgatókönyvre egyre kisebb esély látszik, mert az ország keleti és déli felének lakossága a kulturális kötődésekkel, korábbi választási eredményekkel, és Putyin várakozásaival ellentétben már eleve nem felszabadítókként köszöntötte a bevonuló oroszokat, és nyilván az orosz erőkkel szembeni ellenszenv a harcok elhúzódásával és súlyosságával egyenesen arányosan csak még tovább fog nőni, (gondoljunk csak arra, milyen hatással lehet ilyen téren „Novorosszija” lehetséges fővárosának, Harkivnak napok óta tartó tüzérségi lövetése).

Összességében tehát a fentiekből arra a következtetésre juthatunk, hogy

Ha kicsit is komolyan vesszük Vlagyimir Putyinnak az 1997-es állapotokra utaló szavait, akkor egy megnövekedett erejű és önbizalmú orosz birodalom valószínűleg folyamatos nyomásgyakorlás és tesztelgetés alá helyezné a NATO keleti frontországait, folyamatosan próbálgatva azt, hogy ezek mennyire hajlandóak ellenállni neki, másrészt az, hogy az USA mennyire elkötelezett ezek védelmére. Ez a kiszolgáltatottság ráadásul az EU-n és a NATO-n belül is nagyban rontaná a V4 országok alkupozícióit.

Ha viszont Ukrajna sikerrel veri vissza az orosz inváziót, az nagyban javítaná a V4 országok alkupozícióit az euroatlanti szövetségi rendszeren belül, és ha ezzel együtt Oroszország a Moldovához tartozó Transznyisztriából is távozni kényszerülne, akkor az ezáltal felszínre kerülő ukrán-román geopolitikai érdekellentét következtében Ukrajnának még érdekévé is válhat Magyarország együttműködését keresni Romániával szemben.

Magyarország számára tehát egyértelműen az tűnne a kedvező forgatókönyvek, ha Ukrajnának sikerülne visszavernie az inváziót, a harctéri adatok alapján pedig ez nem is tűnik lehetetlennek.

Nyitókép: Tankok a kijevi Haza Anyácskaemlékműnél február 21-én. Fotó: AFP/Ali Atmaca/Anadolu Agency