Újra bojkottálni a sportolókat? Hát megőrült a sportvilág?

Álltam a gerendán, 1984-et írtunk. Egy, az olimpiai felkészülés hajrájához igazított, brutálisan kemény májusi nap volt, sajgott a talpam a gerenda kemény ütésitől, nagyjából a harmincadik szaltómra készültem, amikor egyszer csak megszólalt a tatai edzőtábor hangosbeszélője.

Szinte mozdulat közben, majdnem a levegőben hagytuk abba egyszerre a munkát a magyar női tornászválogatott tagjaival együtt.

Előbb valaki megkopogtatta a mikrofont, majd egy érdes hang szinte szenvtelen nyugalommal bemondta a pályafutást kettétörő ítéletet:

„És hazánk, csatlakozva a baráti Szovjetunióhoz távol marad a Los Angeles-i olimpia küzdelmeitől és sportolóink nem vesznek részt a soron következő nyári olimpián”.

és abba, ahogy az összes tornásztársnőmmel együtt gyakorlatainkat félbehagyva kiszakadt belőlünk a vigasztalhatatlan sírás. Tíz év munkája lett oda hirtelen.

A Szovjetunió ezen a májusi napon úgy döntött: bojkottálja a július 28-án kezdődő, Los Angelesben rendezett XXIII. nyári olimpiát. A távolmaradás hivatalos oka az Egyesült Államokban állítólag tapasztalható szovjetellenes hullám volt, ami a Szovjet Olimpiai Bizottság elnöke, Marat Gramov szerint olyan méreteket öltött, hogy a kommunista szuperhatalom sportolóinak testi épségét veszélyeztette volna.

A bojkott valódi oka azonban az előző, moszkvai olimpia amerikai bojkottja volt, amit Jimmy Carter elnök az afganisztáni szovjet beavatkozás ellen tiltakozva hirdetett meg négy évvel korábban.

ahogy az élsport világától, annak őszinte erőfeszítésétől oly távol eső politikai  bábjáték szereplői, a pártvezetők maguk beletenyereltek emberek életébe, sorsába, álmaiba örökre.

Az én bánatom, a mi bánatunk talán eltörpül azokéhoz képest, akiknek ez a pályafutásuk utolsó olimpiája lehetett volna – én kitartottam, és megadatott még, hogy Szöulban ott lehetettem –, de rengetegen akadtak olyan kortársak, akik ezért az olimpiáért olyan kíméletlen és önsanyargató áldozatokat vállaltak, amiket talán sosem tettek volna meg, ha nem a Los Angeles-i olimpia forgott volna kockán. A délibábként elillanó egyetlen és utolsó lehetőség, egy pályafutás záróakkordja, amiért évtizedek óta hajnalban keltek és napi 6-8 órát edzettek a hét hat napján legalább.

Aki igazán szeretné tudni, hogyan tett tönkre egy teljes generációt az akkori olimpikonok közül a hidegháború céltévesztése, és a sportpályákra történő méltatlan és érthetetlen becsámpázása, annak ajánlom figyelmébe Radványi Benedek: 1984 – A kettétört olimpia című igencsak felkavaró tényfeltáró kötetét. A könyv máig tartó keserűséget hordoz, feltárulnak a titkos akták, megszólal több mint száz érintett.

Az olimpiai bojkott históriájától a hajmeresztő csalásokig, a magyar döntés okaitól a románok kiutazását segítő titkos küldetésig, egy öngyilkossági kísérlettől

Cartertől Csernyenkóig, Stefanek Gertrúdtól Guczoghy Györgyig, Laurencz Lászlótól Szabó Katiig, drámák egész sora tárul fel ebben a könyvben.

Emlékszem, metszően fájt, hogy több hetes kínkeserves romániai edzőtáborozás után, hiába dőltünk jobbra és balra a fáradtságtól a román női tornászválogatott tagjaival együtt, mi itthon maradtunk, ellenben ők kiutazhattak és agyonnyerték magukat Los Angelesben, élükön a magyar származású, de román szinekben versenyző Szabó Katival.

Megszenvedték négy évvel korábban mindezt persze az amerikai sportolók is, a kétszeres olimpiai bajnok 400 gátas legenda, Edwin Moses keserűen mesélt róla mekkora árat fizetett a Carter-féle moszkvai olimpia bojkottja miatt, vagyis a sportoló bizony játékszer, akivel felelősségre vonás nélkül lehet packázni, akinek meg lehet tiltani, hogy elinduljon élete versenyén, vagy hogy nemzete zászlaja alatt versenyezzen, vagy éppen azt, hogy meghallgathassa nemzete himnuszát a dobogó tetején, mert  a feje fölött megy a nagypolitikai nyiti-csuki.

A sportoló az a fizetett gladiátor, akit – ezek szerint –, ha úgy döntenek a hatalmasok, akkor lehet kollektíven büntetni mások doppingolása miatt,

vagy eredményeit megsemmisítik, s aki ellen uszítani is lehet, csak azért, ahova született, s azért, mert országa vezetője harctéri ámokfutásba kezdett.

Én tényleg azt hittem, hogy a sportvilág nagy hatalmú vezetői a globális játékokat, világeseményeket és szövetségeket irányító sportdiplomaták tényleg diplomaták, és hogy végre tanultak valamit a nyolcvanas évek hidegháborús borzalmaiból és megértették, hogy

Mert harag nyilván van, s mert a háború borzalmai ökölbeszorítós, rettegős, és haragos érzelmeket ébresztenek mindannyiunkban.

Érthető, hogy amikor a politikai hadszíntéren fogynak az észérvek, amikor nincs más eszköz, csak a szankció és a megszorítás, amikor a gazdasági megfojtás, az erkölcsi és emberi ellehetetlenítés a cél, akkor sorra jönnek a kemény lépések egy ország imént említett erőforrásai ellen.

De a sportolók ellen miért? Mit tehet az a versenyző a vívópáston, a korcsolyázó a jégen, vagy az a focista a gyepen,

Elborzadva látom, ahogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a FIFA, az UEFA, a Nemzetközi Atlétika, a Sir Seb Coe által irányított World Athletics, és valójában szépen sorjában mindenki a sportvilágban célba vette az orosz és fehérorosz SPORTOLÓKAT, és mostanra szinte minden versenyből, kupából, küzdelemből a fejük fölött döntve kizárták őket, hazájuk háborús cselekményei miatt.

Értem én, hogy odabökünk, ahol igazán fáj, de vajon van, lehet jelentősége a háború kimenetele szempontjából, hogy például megfosztják Putyint a fekete övétől és sporttal, harcművészetekkel megszerzett danjaitól? Oké, méltatlanná válni valamire, olyan létezik, az orosz vezető nyilván mindent megtett, hogy ki is érdemelje mindezt, de a nemzetközi sportvilág miért nem húzza meg itt a vonalat, meg ott, hogy a sport gazdasági szereplőit, orosz szponzorokat, támogatókat tesz úgymond partvonalra, a sportolók megbélyegzését kihagyva mindebből?

ez olyannyira igaz, hogy amikor megszülettek a fiaim, híre ment a rokonságban, hogy hozzánk még vízipisztolyt sem lehet hozni a fiaimnak ajándékba, mert gyűlölők minden olyan formájú tárgyat, amely valamilyen pusztításra alkalmas eszközre emlékeztet.

Ugyanakkor arra is tisztán emlékszem, hogy sokkal fiatalabb koromban is megvolt bennem az értelmetlen öldökléssel és agresszióval szembeni összes ellenérzés, de azt sem felejtem el, hogy milyen pánikban voltam ösztöndíjas egyetemista diákként, amikor az 1991-es öbölháború idején az amerikai haderő indult meg az ENSZ misszió keretében Irak és Kuvait felé.

Nem kevésbé volt ez így a többi amerikai beavatkozást figyelve,

Olyanra sem, hogy megfosztották volna attól a jogától, hogy a csillagos-sávos lobogó alatt versenyezzen, vagy hogy nemzete himnuszát hallgatva vehesse át aranyérmét ugyanazon a viadalon, ahol esetleg iraki, vagy orosz sportolók is indultak, miközben az amerikai hadsereg éppen „beavatkozott” valahol. Olyat azonban hallottam, hogy Észak- és Dél-Korea például közös jégkorongcsapatot indított egy olimpián a legnagyobb, országaik között zajló politikai feszültség közepette is, vagy hogy sportolói együtt vonultak be egy olimpiai nyitóünnepségre.

Nonszensznek tartom ugyanakkor, hogy egy ukrán sportlap, a Tribuna azt követelje, hogy azonnal menesszék az egyébként oszét származására roppant büszke Csercsaszovot, a Fradi edzőjét, annak a Fradinak a mesterét, akinek volt ukrán vezetőedzője is a sikeres Szerhíj Rebrov személyében és ma is van ukrán játékosa, Olekszandr Zubkov. 

Vagyis, ha a sportnak ilyen ereje, kapacitása és képessége van arra, hogy túllépjen a hadszíntéren

akkor miért nem ezen erényét vetik be a nemzetközi sportvilágban a példamutatás eszközeként? Ha a pályán és a kispadon nincs feszültség a világ különböző tájairól érkező sportolók és sportszakemberek között, akkor külsősök, kibicek mégis miért szítják ezt tovább, vagy akik belülről bomlasztják a játéktéren szereplők eddigi erős és respekttel teli kötelékeit, miért nem inkább a sportra koncentrálnak? 

Összeszorult a szívem az értelmetlen és tragikus hírt látva, hogy meghalt egy 19 éves ukrán válogatott sílövő, Evhen Malisev, aki két évvel ezelőtt állt szerződéses katonának.

Nyilván a sorköteles és a háborúban érintett országok fiatal, életerős férfi sportolói feje fölött ott lebeg Damoklész kardjaként a bármikor érkező behívó híre, és ezúttal nem a válogatottba szól a meghívás. Megszakad a szív, miközben a gyűlölködés helyett az aktív segítségnyújtásnak volna itt a helye a sportolók között is.

Elképedve látom, hogy a Pekingben most keződő téli paralimpián előbb megengedték az orosz és fehérorosz sportolóknak, hogy részt vegyenek a játékokon, majd miután már megérkeztek Pekingbe – a túl erősnek bizonyuló vegytiszta politika nyomásnak engedve – Andrew Parsons elnök és testülete, a Nemzetközi Paralimpiai Biizottság (IPC) élén mégis kizárta őket a paralimpiáról. Nyilván azért, mert azok az orosz és fehérorosz fogyatékkal élő és

csupán származásuk alapján.

Nem, nem szabadna a sportolók szintjére leráncigálni a nagypolitikát, képesnek kéne lennie a sportvilág vezetőinek arra, hogy megőrizzék a versenysport érinthetetlenségét, a kimagasló emberi teljesítmény politikamentes ünneplését. Mert amikor naponta százszor, évente több ezerszer kell a legnagyobb alázattal bármilyen sportágban egy mozdulat tökéletesítésével foglalkozniuk ezeknek a versenyzőknek, akkor a lihegésüknek, az összecsuklásuknak, a sportpályán megtett személyes küzdelmeiknek nincs nációja, és politikai identitása sincs. 

bárhonnan is jött, hacsak beléjük nem beszéljük, hogy politikai alapon mégiscsak gyűlölniük kellene a másikat. 

A Forma-1 sztárjai rögtön a bojkottot emlegették, s a távolmaradásukkal tüntettek, amiben nincs is semmi kivetnivaló, ha valaki most nem szeretne háborús övezetbe utazni saját biztonsága érdekében. Eközben nyilván az is sokat nyomhatna a latba, ha például az elsők között oroszokat bojkottáló Vettel a békesség retorikáját hangsúlyozva azt is megmutatná a világnak, hogy milyen erőforrásokat mozgat meg, hogy segítsen például a bajba jutott sportolókon vagy versenyzőtársakon.

Én őszintén hiszem, hogy a sport kivételes erénye ezekben a napokban leginkább abban mutatkozhatna meg, hogy a játéktérre, oda, ahol a sportoló mozog,

Mert sokan vagyunk, akik láttuk, tudjuk, megéltük, hogy milyen az.

És köszönjük, de ebből többet nem kérünk.