A köpönyeg kifordul

„Számos véleménnyel találkozom az orosz invázió kapcsán, de háromféle tipikus hazai reakció borzaszt el igazán. Az első típusú ezek közül a Vlagyimir Putyinért rajongó, Kreml tövéhez dörgölőző jobboldaliak álláspontja, akik bárkit és mindenkit csípőből lekommunistáznak, de amit a szovjetnosztalgiával operáló egykori KGB-s előad, az természetesen rendkívül tiszteletreméltó politika, amely ha mégsem sikeres, akkor azért, mert a rohadék Nyugat megakadályozza ezt a nagy orosz hazafit abban, hogy az illiberális birodalomépítését sikerre vigye. Az, hogy az oroszok igényt tartanak az egykori befolyási övezetükre, Magyarországot is értve ez alatt, az ő részükről teljesen legitim, hiszen az a medvének jár: az ő jogos biztonsági igényét képezi. Ezzel szemben az, hogy az Egyesült Államok is birodalomként viselkedik, és szintén érdekszférát épít, a pár év alatt oroszbaráttá átnevelt jobboldaliak számára elfogadhatatlan – nem érdekli őket, hogy ez így megy, amióta világ a világ. Az erős mancsokra áhítozó jobbosok még azt sem értik, hogy bár valóban van számos vonás, amely Oroszországot és az Egyesült Államokat hasonlóan visszataszítóvá teszi, hisz egyaránt képmutatók, gátlástalanok, az aktuális érdekeikért pedig bárkit és bármit könnyű kézzel odadobnak – mégis sokkal kevésbé félelmetes Amerika közelsége, mint Oroszországé, az ugyanis sokkal nagyobb szabadságot és életminőséget enged a befolyási övezetéhez tartozó népeknek, mint Vlagyimir Putyin latorrezsimje.

Tény, hogy a Nyugat túl sokszor elárulja önmaga jobbik felét, de tagadhatatlan, hogy legalább van egy jobbik fele – a kínai meg az orosz birodalom számára ezzel szemben soha nem volt szempont az érdekszférájához tartozó országok fejlődése, békéje vagy állampolgárainak szabadsága. A magukat nemzetiként azonosító polgártársak az erő jogát ünnepelve legalább azt észrevehetnék, hogy Orbán Viktor milyen félreérthetetlenül folytatja Kádár János politikáját: az országot száznyolcvan fokkal az istváni döntés ellenében vezeti – csakhogy Kádárnak volt mentsége erre, hisz Magyarországon állomásozott a Vörös Hadsereg, ezzel szemben Orbán kurzusának élén elragadta a fél magyarság lelkét, s leszállította azt jó pénzért és nemzetbiztonsági támogatásért a medve mancsaihoz.

A második rendkívül irritáló véleményfrontot a mindent szétfikázó, militáns liberális értelmiség képezi, melynek tagjai kalapjaikat lengetve ünneplik Amerika és Európa valamennyi önfeladását, mert legendás kritikai érzékük vakfoltja valahogy a teljes nyugati féltekére kiterjed. E csoport tagjai fenntartások nélkül veszik át az aktuálisan menő szélsőliberális hisztériákat, egykori rabszolgatartókként alázatosan térdepelnek a Black Lives Matter kritikai fajelmélettől ihletett mozgalmának egyetlen szavára, és gondolkodás nélkül rasszistázzák le azt, aki ebből inkább kimaradna, őrjöngő indulattal támadják a fehér férfiak idők kezdete óta tartó világuralmát, és felülvizsgálat nélkül bárkit virtuálisan meglincselnek, akire egy magát áldozatként megnevező nő kimondja a metoo-t – amikor pedig 2017-ben volt pofám a növekvő putyini befolyás ellen nyilvános beszédben tiltakozni az orosz nagykövetség előtt, azzal fenyegettek, hogy festékkel öntenek le, mert nem különbek, mint Putyin: csak addig szeretik a szólásszabadságot, amíg a nekik tetsző véleményt biztosítja. Ez az erőszakos szekta természetesen ezúttal sem enged többet a civilizált emberiségnek, mint az ájtatos szemforgatást bármiféle, Nyugatot illető rendszerkritika láttán, továbbá a maga százasszög-primitívségű világmagyarázatának mantrázását, mely szerint a Nyugat jóságos, Putyin pedig gonosz. Pedig, mint az köztudott, a világ nem fekete vagy fehér, hanem sokszínű – bizarr, hogy épp őket kell emlékeztetni erre.

Bár megvetem, mégis megértem a fent nevezett két csoportot, tagjaik ugyanis korlátoltságaik és fóbiáik rabjai – se többet, se jobbat nem várhat el tőlük senki: ostobaságukban önazonosak.

A harmadik számú csoporttól ezzel szemben a hányinger kerülget – számukra nincs mentség, mert amikor a szájuk mozog, nem is a véleményük hangzik el, hanem az, amit Rogán Antal a fülükbe súg. Ők az orwelli ihletésű Igazság-minisztérium Agitációs és Propaganda Osztályának beszélő fejei, a magyar értelmiség alja, a rendszer legócskább kiszolgálói, az újságírás és a nyilvánosság szégyenei. Személyük és véleményük hiánya képezi a bizonyítékot arra, hogy az állampártnak és az állampártiságnak ma már sem szellemi, sem erkölcsi tartalma nincs.

Az orosz invázió előtt pár nappal Bencsik András úgy fogalmazott, hogy »akkorát hazudott az amerikai elnök, mint a Himalája, nem lesz háború«. Trombitás Kristóf arca még ennél is többet elbírt: »Most akkor hol a háború? Az USA-nak csak nem jött össze, hogy Ukrajna felzabálása után Oroszországot és Európát is halálba vigye?« – tette fel költőinek szánt kérdését a köztévés műsorvezető, de csak hogy pár nappal később az »Ukrajna mellé állni hazaárulás« címmel közzétett írását egyszer csak arra a kevésbé tökös megmondásra változtassa, hogy »Ukrajna mellé állni?« Nocsak, úgy tűnik, ennyit ér a magyarsághoz tartozás a nemzeti oldalon: ami fél négykor még hazaárulás, négykor már nem is az. »Ukrajna nem létezik, nem is létezett soha« – oldotta fel a világpolitikai gubancot Megadja Gábor, aki látványosan nem vesz tudomást arról, hogy olyan nemzetek, amelyek tegnap talán még nem is léteztek, ma épp ezek közt a körülmények közt, lőporban és vérben születnek. Gajdics Ottó félreérthetetlenül nevezte meg a bajok forrását, amikor úgy fogalmazott, hogy »az egész konfliktus, ami miatt itt most megint emberek retteghetnek a háborútól, és retteghetnek attól, hogy tönkremegy mindaz, amit a békében létrehoztak, egyes egyedül az Amerikai Egyesült Államoknak köszönhető«. Boros Imre még az elvetemült Amerika áldozatait is megnevezte, kétséget sem hagyva afelől, hogy »ha valaki nem akar háborút, az Oroszország és Ukrajna«.

Aztán megindultak az orosz tankok, az ukrán repülőterekbe becsapódtak az első orosz rakéták, elkészültek az ezt illető első közvélemény-kutatások, és a köpönyeg egyszer csak kifordult. »Ukrajna a szomszédunk, aggódunk érte« – fogalmazott Kocsis Máté, és máris érezni lehetett a levegőben Rogán Antal leheletét. »Magyarország egyértelműen kiáll Ukrajna területi integritása és szuverenitása mellett« – tette le a garast egy vadonatúj helyre Orbán Balázs, aki bizonyára maga is meglepődött azon, hogy ez a Putyin mégsem blöfföl, mint ő meg a nála is eggyel tekintélyesebb Orbán. Bencsik Gábor még ennél is keményebb hangot ütött meg: »Ezen a támadáson már nincs mit magyarázni: Oroszország agresszor. Ebben a helyzetben Magyarország helye a nyugati szövetségben van. Pont.« Imádni való, ahogy Bencsik Gábor kiteszi a pontot. Nem magyarázkodik, hanem leírja: pont. Arra, hogy miért adja elő ő meg a politikai törzse tíz éve ennek az ellenkezőjét, ezúttal nem tér ki. Hogy miért gondolták meg magukat ilyen hirtelen, arra szót sem veszteget. Felül sem vizsgálja pártjának és kormányának addigi identitását és politikáját – mindössze komisszárhoz méltó tömörséggel közli a párthatározatot, és mert írástudó ember, a kijelentés végére pontot tesz. Az a pont épp a magyarázat, a felülvizsgálat, a korrekció helyett áll ott – Bencsik Gábor ugyanazzal a megfellebbezhetetlen természetességgel rakta ki, ahogy George Orwell regényében az Igazság-minisztérium közli, hogy Óceánia mindig is Keletázsiával állt hadban, aki pedig másra emlékszik, az aligha alkalmazza kellő alapossággal a duplagondol műveletét. Az irányjelző használata nélkül előadott fordulatban végül Rajcsányi Gellért ment a legmesszebb: »A mindenkori orosz impérium katonai terjeszkedése nekünk, magyaroknak a történelem során csak háborút, harcot, szenvedést, jogfosztást, vagyonvesztést, kettétört egyéni és családi sorsokat, magyar emberek tömegeinek halálát jelentette.« Nos, ezt én pontosan ugyanígy látom – miért titkolták eddig? Egyetérthettünk volna.

Az illiberális kurzus ideológusai tényleg azt képzelik, hogy amit három cikluson át mantráztak a magyarok fülébe, és amivel a társadalom rájuk fogékony felét olyan sikeresen szoktatták rá az erős és hatalmas Vlagyimir Putyin szeretetére, azt pár nap alatt csak úgy kitörölhetik a fejekből, és visszaállíthatják a 2008-as tudat- és identitásállapotot, amikor Orbán Viktor még azt magyarázta, hogy a zsarnokság keletről, a szabadság meg nyugatról jön? Nem volna-e vállalhatóbb, ha ők ott a szélsőjobboldalon inkább kiállnának amellett az identitás mellett, amivé mára önmagukat torzították, aztán esetleg méltósággal megbuknának, de megőriznék azt, akik, mint hogy a bélést kifelé fordítva, görcsösen megtartsák a hatalmat még pár évig, hogy mire végül elveszítik, a gyalázat elnyűtt köpönyege lehulljon meztelen testükről, és ne maradjon számukra más, csak a szégyenük?”

Fotó: Facebook