Bayer Zsolt és a félműveltség

„Bevallom, én nem olvasom ennek az embernek az irományait, miért is olvasnám? A rendszerváltást megelőző egypárti diktatúrában – túlzás nélkül állíthatom – aligha volt hozzá fogható alak, aki az ő jellemtelenségével és gátlástalanságával, csak és kizárólag a maga anyagi érdekeit és előmenetelét szem előtt tartva, ily intenzitással, odaadással és kéjesen brummogó gyönyörrel nyalta volna saját szorgalmából a félt hatalom rettegett embereinek alfelét.

Tegye hát kedvére!

Mint látom, a nevem szerepel a publintásában, ő tudja, miért. Saul Alinskyval együtt emleget, de vajon milyen asszociáció mentén? Alinsky egy az érdeklődési körömön kívül eső radikális aktivista volt, nagy közösségszervező, vallási és civil mozgalmár, a középosztályt kívánta különféle módokon felrázni, aktivizálni stb. Mi közöm hozzá? Én, mint szervező és radikális ellenálló? Aki kicsit is ismer, röhögőgörcsöt kap. Legfeljebb akkor, ha a Zeneakadémián már tizedszer üt mellé a zongorista, tempótlanul játszva, lélektelenül, a dinamikáról mit sem tudva. Egyetlen összekötő kapocs akad, ami úgyszólván minden gondolatában ott bizsereg: ugyanaz, mint amikor Schiff Andrást elhelyezte a »bűzlő végtermékek« listáján, Cohen, meg Cohn-Bendit társaságában, hiszen »sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben.« Úgyhogy maradt még belőlük, például Alinsky és Gábor György, akikben közös az, hogy Bayer szellemi elődeinek és vezérlő csillagainak aktivitása ellenére őseik valahogy megmaradtak. 

Szokás mondani, hogy a félműveltség a legrosszabb. Igaz, kiváltképp, ha az hatalmas pofával társul.

Lássuk:

Ha verseket, műfordításokat, pláne, ha átköltéseket idézünk a nagy nyilvánosság számára, a fordító (átköltő) nevének minden esetben ott a helye. A szerzőnek kizárólag önmaga fontos, Babits és Sík Sándor cseppet sem.

Szent Bernáttól idézi (»Szent Bernát így zokog«) a Salve mundi salutarét. Nos, az a helyzet, hogy csak a XIX. századig vélték úgy, hogy Szent Bernát az írója a fenti szövegnek, s ezt a tévedést erősítette idehaza az, hogy a Czech-kódexben (1513) és a Thewrewk-kódexben (1531) a szöveg Szent Bernát neve alatt jelent meg. A művet, amelynek teljes latin szövege a Migne Patrologia Latina 184. kötetében található (1319-1324), s amely a Rhythmica oratio ad unum quodlibet membrorum Christi patientis et a cruce pendentis címet viseli, jó ideje a szakirodalom meghatározó része Arnulphius de Lovanio ciszterci apátnak tulajdonítja.

Kifejezetten vicces, hogy Szent Bernát idézete után citálja Szent Ambrust és Elpis Boethiust, hogy végül diadallal jelentse be: »S akkor eljutunk végre Clairvaux-i Szent Bernát himnuszához…«, mintha csak Szent Bernát és Clairvaux-i Szent Bernát két különböző ember lett volna, holott a kettő egy és ugyanaz.

A hosszan hömpölygő, kb. 10.000 leütésnyi szöveg majd egyötödét Szent Ágoston művére, a Vallomásokra történő hivatkozás teszi ki. Csakhogy szerzőnk nem a Vallomásokat idézi, hanem kizárólag Szerb Antal A világirodalom története c. munkáját, s amikor Wordsworth-re, az angol költőre hivatkozik, immár nem kurziválva, vagyis úgy téve, mintha ez az ő tudásából fakadna, az is csak Szerb Antal szó szerinti idézete. (Lásd Szerb Antal: A világirodalom története, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 140-141.)

Amúgy igazán sajnálom, hogy szerzőnknek a mosdatlan szájú őrjöngésbe torkolló dührohama mellett nem maradt ideje Szent Ágoston művének elolvasására. Pedig ajánlom neki, mert e munkában (Confessiones – magyarul, gyónások, vallomások) bőven olvashat Szent Ágoston fiatalkori bűneiről, főként a lopásairól, midőn »cimboráival lopásra vetemedik«. Jóllehet tudja, hogy »Uram, törvényed bünteti a lopást. Beleírtad az ember szívébe is ezt a törvényt… és én lopásra adtam a fejemet… a lopás és a bűn gyönyöre űzött (Szent Ágoston Vallomásai, Ecclesia, Budapest, 1975. II,4 – 50. Fordította Városi István). Aztán fölteszi a kérdést: »Mi adott nekem gyönyörűséget a lopásban?« (II,6 – 53.), hiszen »csak a tolvajlást szerettem benne« (II,8 – 56.) Végül elárulja, hogy egyedül aligha lopott volna, ám »szerettem… a bűnös társaságot, amellyel együtt magam is hibáztam« (II,8 – 56.). »…örömöt nem az elcsent dologban, hanem a lopásban találtam. Ha egyedül vagyok, semmi örömöt nem nyújt az nekem…« (II,9 – 57.)

Szóval a szerző, ha olvasta volna a fenti művet, foghatná magát és átballaghatna ócska és aljas kis trükkel lepapírozott budavári lakásából a Karmelita kolostorba, s beszámolhatna olvasmányélményéről nagy harcostársának. Arról, hogyan lopott egykoron Szent Ágoston, hozzátéve, hogy a katolikus egyház egyik legnagyobb szentje bűneit (köztük az ágyasait, és azok valamelyikétől született gyermekét) megbánta, megvallotta és meggyónta. Ideje volna belekezdeni nekik is. Ágoston emlegetett műve 13 könyvre tagolódik. A Karmelita kolostor lakójának és a budavári beköltözötteknek minimum 130 vagy inkább 1300 könyvre lesz szükségük ahhoz, hogy ha mindent nem is, de legalább lopásaik egy részét megénekeljék.”