A Jobbik elnöke elárulta, hogy igazából mit gondol a meleg férfiakról

„A múlt heti, illetve a múlt héten nyilvánosságra került jobbikos megnyilvánulásokról (viktóriázás, karlendítés) általam mondottakra azóta többen is hivatkoztak (TGM, Bauer Tamás vagy éppen a Magyar Nemzet), ám én a jelenségnek csak az egyik megítéléséről beszéltem (ti. elfogadhatatlan), az egész kérdés ennél összetettebb, a véleményem pedig árnyaltabb. Szükségesnek tűnik tehát részletesebben kifejteni – még az előválasztás eredményének ismerete előtt.

Nem szeretem azt a világot, és szerintem élhetetlen az a világ, amelyben nem vezet út az embertelenségből az emberségbe. Így az „aki náci, az is marad”, vagy a „kommunistából kutyából nem lesz nemzeti szalonna” típusú kinyilatkoztatásokkal nem tudok mit kezdeni. Pontosabban azt tudom kezdeni, hogy ezek elsősorban a kinyilatkozókról árulnak el sokat. Ők szilárd belső meggyőződés híján ilyen közhelyekbe kapaszkodva akarják bizonygatni, hogy a Jó oldalon állnak, a különbek közé tartoznak, míg velük szemben ott vannak a menthetetlen elvetemültek. Ettől én idegenkedem, és veszélyesnek tartom. Ez a garancia arra, hogy világnézeti zárványok jöjjenek létre, és az abban élők ne is értsék a rajtuk kívülállókat, zavaros és szélsőséges figuráknak tartsanak mindenkit, aki megkérdőjelezi a számukra egyértelmű igazságokat, nem fogadja el csoporttekintélyeiket. Ezekben a zárványokban létezők lassan leszoknak a kritikai gondolkodásról, a jelenségek elfogulatlan vizsgálatára való törekvésről, dogmatikussá válnak, és egyre gyakrabban fognak hibázni. Minél nagyobb egy-egy ilyen csoport befolyása, annál nagyobb a hiba következménye.

Ilyesmit láttunk a járványkezeléssel kapcsolatban, de igaz ez az egykori, szélsőséges jobbikosokhoz, sőt a Fideszhez 2006-10. között utat találó fiatalokhoz való viszonyulásban is. Róluk pontosan ugyanazt gondolom, amit Tamás Gáspár Miklós írt a kétezres évek közepén a »Szegény náci gyermekeink« című sodró erejű esszéjében. A Nagy Generáció és néhány azt követő korosztály gyerekeiből álló csoport fékevesztett lázadása szüleik hazugnak tartott világa ellen. Mint minden ellenkultúra, ez is tagadásokból építette föl tételeit. A szexuális forradalom helyett a hagyományos család középpontba állítása, a szekularizáció helyett a (nem átélt) vallásosság, a személyközpontúsággal, az önmegvalósítással szemben a többiekkel való együttmozdulás, a közösség érdekében vállalt fegyelem és a második világháború utáni »soha többé« konszenzusát provokáló elborult zsidózás. Amennyiben az akkori hatalomgyakorlók, a közvéleményre befolyással bírók elsőként megérteni akarták volna őket, nem általuk demonstrálni, hogy még mindig az elit képviseli az Igaz eszméket, a Jó ügyet, a Haladást, Európát és a tiszta száraz érzést, akkor talán a harmadik magyar köztársaság sem omlott volna össze.

De összeomlott, a szegény náci gyerekekből pedig lassan középkorú nők és férfiak lettek, s nem érezték magukat valami fényesen. Vagy a Fidesz hagyta őket magukra, vagy jobbikosként kerültek a kirekesztettek közé méghozzá azokkal, akiket korábban ők akartak kirekeszteni. Kénytelenek voltak hát kirekesztő nézeteiket elkezdeni felülvizsgálni.”