A föderalizmus és szuverenitás hetvenesztendős küzdelme.
„Májustól vita indult az unió jövőjéről, a lehetséges alternatívákról, a merre tovább kérdéséről, s ebben a vitában részt vesznek az uniós alapintézmények, a tagállamok vezetői, illetve – elvileg legalábbis – még az európai polgárok is. Az alapkérdés láthatóan egyértelmű: a szupranacionális európai állam megteremtése irányába induljunk-e el, avagy teremtsük meg a nemzetállamok szuverenitására épülő uniót?
A második világháború után Európa nyugati felén uralkodóvá vált az a nézet a politikai elitek körében, hogy az európai nemzeteket és államokat föderális nemzetközi szervezetekben kell integrálni, egyesíteni, elkerülve ezzel az újabb háborúkat, amelynek elsődleges okozói az akkori megítélés szerint a nemzetállamok voltak. Ezt a törekvést támogatta az Amerikai Egyesült Államok kormánya is, Dean Acheson külügyminiszter például arról írt, hogy az európai politikusoknak nemzetek feletti intézményeket kell létrehozniuk. Az elképzelés mögött állt a globális – elsősorban angolszász – pénzügyi elit is, amelynek elemi érdeke volt a nemzetállamok gyengítése és ezáltal a piaci-pénzügyi műveletek előtt még fennálló akadályok lebontása. Hozzájuk közel álló ember volt az eredetileg konyakkereskedő Jean Monnet, akit nemcsak a pénzügyi körök, de az amerikai kormány is támogatott, így jelentős hátszéllel kezdeményezhette az integrációt a francia kormánynál, jelesül annak külügyminiszterénél, Robert Schumannál.
Jean Monnet, aki globalista is volt, látván a kudarcokat, más utat választott: ráébredt arra, hogy a föderáció nem jön létre nagy és látványos lépésekkel, hanem a funkcionalizmus szellemében, vagyis szakpolitikai intézmények felállításán keresztül, amelyek azután további intézmények létrehozását követelik meg, és ez vezet el a teljes politikai föderációig. Monnet ennek alapján dolgozta ki az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK, másnéven: Montánunio) tervét, saját önéletrajza szerint 1954 tavaszán az Alpokban, hegymászás közben.
Szimbolikus pillanat volt, amikor 1957 februárjában tanácskoztak a Hatok, és döntöttek az Európai Gazdasági Közösség (EGK, Közös Piac) megalakításáról. Vagyis már nem a főhatóság (a későbbi bizottság), hanem a tanács, a későbbi Európai Tanács előfutára hozta meg a döntést kormányközi, tehát szuverenista alapokon. A folyamat betetőzéseként 1957. március 25-én megkötötték a római szerződést, amelynek következtében létrejött a Közös Piac, illetve az Euratom, lezárva az első, elsősorban a főhatóság mint szupranacionális szerv által meghatározott föderalista korszakot. De a történet itt nem állt meg: a föderalizmus–szuverenitás-törésvonal mentén tovább folytatódott a küzdelem a hatvanas években.”
Magyar Péter a korábbi baloldali elit által használt kommunikációs stílusra állt át, vélhetően azt remélve, hogy ez majd kihúzza a pártot a gödörből. Ez azonban egy kétélű fegyver.
Egyértelműen fogalmazott a miniszterelnök-helyettes.
Áll a bál Franciaországban, még a külügyminiszter is üzent.
Időközben az is egyértelművé vált, hogy a magyarok nem gyűlölik Oroszországot, ami egyedülálló Európában. Mutatjuk július hónap legolvasottabb Mandiner-cikkeit.
A tettek mezejére léptek.
Az Euractiv Magyarországra pusztán technikai akadályként tekint.
Természetesen még mindig Orbán Viktortól tartanak.
Nem finomkodott a miniszter.
A választási bizottság döntése nem végleges, a bíróságon lehet fellebbezni ellene.
