Végre itt van minden idők leghaladóbb műfordítása!

A nyugati civilizációnk szellemi terét egy cunami gyorsaságával elborító újbalos / woke / kritikaifajiteóriás / szociálisigazságosság / elmebeteg (megfelelő jelző ízlés szerint aláhúzható) ideológia egyik legújabb csúcspontjára egy műfordítás kapcsán jutott el a nagyvilág.

Hallottak már róla?

Van ez az egyszeri fiatal, fekete, amerikai költőnő, Amanda Gorman, aki barokkosan szóvirágosnak, érthetetlenül posztmodernnek, lilaködevősnek egyáltalán nem mondható,

az emlékezetesen szép színes kabátjában és kalapjában Joe Biden elnöki beiktatásán. 

Hogy Biden úr emlékezik-e még rá, vagy egyáltalán arra a napra, az kérdéses, de ez most melléktéma.

Aztán történt, hogy Gorman versét holland nyelvre is le akarták fordítani. Találtak egy műfordítót, akit első blikkre valószínűleg a legtökélesebb jelöltnek gondolhatták az illetékesek: Marieke Lucas Rijneveld ugyanis magát egy nembináris nemi identitásúnak tartó (se férfinak, se nőnek, vagy épp mindkettőnek tartó, elnézést, nem vagyok eléggé képzett az újbeszél legújabb kiadásából) személy, aki nem mellesleg 2020-ban megkapta a nagyon is neves Nemzetközi Booker-díjat a debütáló regényéért.

Aztán kitört a botrány: egy hollandiai fekete „sokszínűségi aktivista” nő (remélem, nem tévedek) megírta a Volkskrant című holland lapba (ami egykor a holland katolikus tábor lapja volt, innen lett mostanra egy sima balközép újság, ez is megérne egy misét, illetve egy elvtársias értekezletet), hogy Rijneveld választása „felfoghatatlan” tett volt, és

Mindezt Hollandiában.

Az új vallás papnőjének verdiktje akkorát szólt, hogy a nemzetközileg elismert nembináris műfordítót ejtették a projektből. A műfordító egy újabb, angolul a Guardianben megjelent versével kommentálta az esetet, amiben gyakorlatilag kezét tördelte és fejet hajtott a történtek előtt, és megerősítette benne, hogy tényleg, de igazán nagyon sok egyenlőtlenség és diszkrimináció van még a világban.

Marieke Lucas Rijneveld

Ha már itt kapkodná a fejét az olvasó szép új világunk különös új problémái láttán, vessen még egy pillantást Katalóniára is. A Gorman-vers katalán fordítóját ugyanúgy elérte a woke inkvizíció: a Victor Obiols nevű műfordító férfi előző hónapban kapta meg a feladatot a fordításra, és el is végezte a munkát – hogy aztán a kiadója közölje vele, hogy inkább egy olyan fordítót keresnek, aki „fiatal, aktivista, nőnemű, és lehetőleg fekete”.

Tehát egy katalán műfordítótól elvették a megbízatását – a bőrszíne miatt.

Keresem erre a jelenségre a legmegfelelőbb szót: azt hiszem, r-rel kezdődik és -asszizmussal végződik.

Keresem még mellé az analógiákat a harmincas évek Európájából vagy a hatvanas évek Dél-Afrikájából.

Ugyanakkor a katalán fordító vérmérséklete, úgy tűnik, nem egyezik a halvérű holland nembinárissal.

Obiols közöle: „Nem kérdőjelezték meg a képességeimet. De ha én nem fordíthatok le egy költeményt, mert a szerző egy fiatal, fekete amerikai nő a 21. századból, akkor nem fordíthatok Homéroszt se, hiszen nem vagyok egy Krisztus előtti 8. századi görög; és nem fordíthatok Shakespeare-t sem, mert nem vagyok 16. századi angol férfi.”

Most új, megfelelő bőrszínű, nemű és aktivistaságú fordítót keresnek Katalóniában, sok sikert hozzá!

Victor Obiols

És most elgondolkodtam azon is, hogy ha a korszakos jelentőségű Gorman-verset magyarul szeretnénk olvasni,

Addig is, gondoltam, megosztjuk olvasóinkkal Gorman sokat látott versét. Nem merem magamra vállalni a saját műfordítás ódiumát, mert bár zsidónak és arabnak és görögnek és franciának néztek már életem során, de fekete nőnek még sose.

Mit is tehetünk? Megvan!

A Google fordítórobotjának legjobb tudomásunk szerint nincs neme és nincs bőrszíne, nem hisz semmilyen elnyomó ideológiában, nem zsákmányolta ki Fekete-Afrikát, nem eszik húst, nem szavaz Orbánra, és egyformán, egalitárius-demokratikus gyorsasággal fordít le bármit bármelyik nyelvre. Talán ezzel nem lesz gond.

Akinek lenne, az csöngessen be a napsütötte Kaliforniában található, Mountain View-beli Google-főhadiszállásra, és adja elő panaszait. A cég diverzitási biztosai bizonyára nagy megértéssel fogják fogadni a bejelentését.

Betoltam hát a Gorman-verset a Google Translate robotfordítójába, íme az eredmény!

Amanda Gorman: A domb, amin felmászunk

Amikor eljön a nap, megkérdezzük magunkat,
hol találhatunk fényt ebben a soha véget nem érő árnyékban?
A veszteség,
tengert kell gázolnunk.
Bátorítottuk a fenevad hasát,
Megtudtuk, hogy a csend nem mindig béke,
valamint a normák és fogalmak
ami éppen van
nem mindig csak jég.
Pedig a hajnal a miénk
mielőtt tudtuk volna.
Valahogy megcsináljuk.
Valahogy átvészeltük és tanúi voltunk
egy nem összetört nemzet,
de egyszerűen befejezetlen.
Mi, egy ország és egy idő utódai
ahol egy sovány fekete lány
rabszolgáktól származott és egyedülálló anya nevelte
álmodhat arról, hogy elnök lesz
csak azon kapta magát, hogy szavalt egyet.
És igen messze nem vagyunk csiszolva.
Messze nem érintetlen.
De ez nem azt jelenti, hogy mi lennénk
tökéletes unió kialakítására törekszik.
Arra törekszünk, hogy uniót hozzunk létre céllal,
összeállítani egy országot, amely elkötelezett minden kultúra, szín, karakter és
az ember körülményei.
És ezért nem arra emeljük a tekintetünket, hogy mi áll közöttünk,
de mi áll előttünk.
Bezárjuk a megosztottságot, mert tudjuk, hogy a jövőnket helyezzük előtérbe,
előbb félre kell tennünk a különbségeket.
Letettük a karunkat
így kinyújthatjuk a karunkat
egymásnak.
Senkinek kárt és harmóniát keresünk mindenki számára.
Mondja a földgömb, ha más nem, mondja, hogy ez igaz,
hogy még bánatunkkor is nőttünk,
hogy még ha bántottuk is, reméltük,
hogy fáradt állapotban is megpróbáltuk,
hogy örökre össze leszünk kötve, győztesen.
Nem azért, mert soha többé nem fogjuk tudni a vereséget,
hanem mert soha többé nem vetjük a megosztottságot.
A Szentírás azt kéri, hogy képzeljük el
hogy mindenki a saját szőlője és fügefája alatt üljön
és senki nem fogja megijeszteni őket.
Ha meg akarjuk élni a saját időnket,
akkor a győzelem nem a pengében rejlik.
De az összes hídban, amit készítettünk,
ez az ígéret a tompításra,
a dombra, amelyen mászunk.
Ha csak mernénk.
Azért, mert amerikainak lenni több mint büszkeség, amit örökölünk,
a múlt, amibe belépünk
és hogyan javítjuk.
Láttunk olyan erőt, amely összetörné nemzetünket
nem pedig megosztani.
Tönkretenné hazánkat, ha ez a demokrácia késleltetését jelentené.
És ez az erőfeszítés majdnem sikerült.
De bár a demokrácia időszakosan késleltethető,
soha nem lehet tartósan legyőzni.
Ebben az igazságban
ebben a hitben bízunk.
Mert amíg a jövőre tekintünk,
a történelem ránk néz.
Ez az igazságos megváltás korszaka
féltünk annak kezdetén.
Nem éreztük magunkat felkészülten arra, hogy örökösök legyünk
olyan félelmetes óráról
de azon belül megtaláltuk az erőt
új fejezet írására.
Reményt és nevetést ajánlani magunknak.
Szóval míg egyszer megkérdeztük,
hogyan érvényesülhetnénk a katasztrófán?
Most azt állítjuk,
Hogyan érvényesülhet felettünk a katasztrófa?
Nem vonulunk vissza arra, ami volt,
de lépjünk arra, ami lesz.
Egy zúzott, de egész ország,
jóindulatú, de merész,
heves és szabad.
Nem fordulunk meg
vagy félelem által megszakítva,
mert ismerjük tétlenségünket és tehetetlenségünket
a következő generáció öröksége lesz.
Baklövéseink válnak terheivé.
De egy dolog biztos,
Ha egyesítjük az irgalmasságot a hatalommal,
és talán jobbal,
akkor a szeretet örökségünkké válik,
és megváltoztassuk gyermekeink születési jogát.
Tehát hagyjunk hátra egy országot
jobb, mint amivel maradtunk.
Minden lélegzetem a bronzból dübörgött mellkasomtól,
ezt a sebzett világot csodálatossá emeljük.
Felemelkedünk a nyugat aranysárga dombjairól.
Felkelünk a szélfútta északkelet felől,
ahol elődeink először realizálták a forradalmat.
Felemelkedünk a középnyugati államok tóparti városaiból.
Felkelünk a napsütéstől délre.
Újjáépítjük, kibékülünk és felépülünk.
És nemzetünk minden ismert kuckója és
minden sarkot hazánknak hívnak,
sokszínű és gyönyörű emberek fognak megjelenni,
ütött és gyönyörű.
Amikor eljön a nap, kilépünk az árnyékból,
lángoló és nem félő,
az új hajnal virágzik, amikor kiszabadítjuk.
Mert mindig van fény,
ha csak elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy lássuk.
Ha csak elég bátrak lennénk.