Elkeserítő, ahogy nekimentek Tóth Krisztinának

„Egész elkeserítő, hogy milyen hangon mentek neki egyesek Tóth Krisztinának. Ő a rá jellemző franciás eleganciával csak annyit mondott erre »bájtalan gesztus« – és valóban, nem szép dolog az online térben alpári módon üvöltözni senkivel, csak azért, mert nem értünk egyet a véleményével.

Nyugodtan lehet Jókait rajongva szeretni (Szalárdon, a hegyen nyolcvanhat nyarán az életmű jelentős részét olvastam el valóságos lázban égve – de azóta eltelt majd negyven év, és félek, ma már nem sok tizenhárom évest tudna hónapokon át lekötni egy menedékház polcán felfedezett Jókai összes.) de attól még igenis képeseknek kellene lennünk arra, hogy elgondolkozzunk például azon, milyen nemi szerepeket is közvetítenek Az arany ember nőalakjai, és hogy milyen érzés egy mai kamaszlánynak ezekkel a szerepekkel szembesülni.

Krisztával egyetemista korom óta barátok vagyunk, őt is és az írásait is nagyon nagyra tartom, ráadásul tudom, hogy szívügye az olvasó gyerekek nevelése. Olyannyira így van ez, hogy tizenöt évvel ezelőtt életéből elég sok időt szentelt ennek a feladatnak, például négy kötetes olvasókönyv sorozatot is szerkesztett Valaczka Andrással közösen, Irodalmi Ikerkönyvek címmel, ahol fiuknak és lányoknak külön–külön ajánlottak olvasmányokat ötödiktől nyolcadikig. Annak idején így nyilatkozott erről a Fejér Megyei Hírlapnak, amikor megkérdezték tőle: »Szerinte hogyan lehet ma az olvasás szeretetére nevelni a tizenéves korosztályt?

– Három évig dolgoztam egy új irodalomtankönyvön Valaczka Andrással, erre a munkára a Nemzeti Tankönyvkiadó kért föl minket. A cél az volt, hogy az 5–8. osztályosokat visszahódítsuk az olvasáshoz. A munkának úgy álltunk neki, hogy a gyermek– könyvtárakból elkértük a kölcsönzési listákat, amelyekről kiderült, miket olvasnak a fiatalok. Az irodalmi ikerkönyvek összeállításánál ezt is figyelembe vettük.«

Nem tudom, használatban vannak–e lehetnek–e ma ezek a tankönyvek, – akit érdekel, mit gondol róluk a szakma, annak ajánlom a Magyartanítás 2008–as évfolyamának harmadik számát, ahol szép ismertető elemzés olvasható róluk –, de az már a most kirobbant vita intenzitásából nyilvánvaló, hogy folyamatosan és őszintén kellene foglalkozni az irodalomoktatás és az olvasóvá nevelés kérdéseivel – felháborodás és sértődés nélkül kellene megvizsgálni, hogy mennyire alkalmas ez a lényegében múlt századi oktatási rendszer arra, hogy olvasó, az irodalmat őszintén szerető embereket neveljen, és mit tehetünk ezért mi, írók, olvasók, szülők, tanárok.

Tóth Krisztina nem csak íróként dolgozott nagyon sokat ezért, nem méltó olvasó emberhez, minősíthetetlen módon beszélni róla és vele, inkább tisztelni illene a bátorságát és a munkáját.”