Magyarnak megmaradni a Kárpátok hűvös szegletében

Tavaly jártam utoljára Kárpátalján. Kijózanító kétarcúság fogadott: míg Beregszász belvárosa szépen gyarapodik, a magyar főiskola virágzik, addig az utakat kikezdte a posztszovjet erózió, az utcákon kóbor kutyák, mindenfelé elnéptelenedő falvak. Kárpátalja mégis él és élni akar, a helyi magyarság a donyecki háború árnyékában, a kijevi kisebbségellenes fellángolások dacára is működőképes közösséget alkot.

Pedig különösen hideg napokat él. Most épp halálos üzenetekkel fenyegették meg a kulcsfontosságú magyar intézményeket Szijjártó Péter látogatásának előestéjén. A már szinte menetrendszerűen érkező magyarfób uszítás kevéssé meglepő az elmúlt évek fényében. Keleten a helyzet változatlan, az alig több mint százezres nemzeti kisebbség komoly veszélyforrás az ukrán állam területi egységére.

Az abszurd helyzetet nehéz a politikai realitás mentén értelmezni. Itt már rég nem erről van szó. Minden fenyegetés mögött ugyanis nem csupán a végtelenül primitív soviniszta nyughatatlanság áll, vagy a gazdasági instabilitást elfedni vágyó manipuláció és a magyar-kártya unos-untalan kijátszása. Ott az a nemzeti önmeghatározatlanság, illetve a Moszkvával szembeni kisebbségi komplexus, ami Ukrajnát a születésétől körbelengi.

Érdemes észben tartani, hogy az ukrán politikai játszmák elszenvedője az a maroknyi magyar közösség, aminek a mindennapjait egy kirekesztő oktatási törvény, a borzalmas gazdasági körülmények és az abszolút félrekezelt járványhelyzet is nehezíti. Ilyen körülmények között elkeserítő olvasni azokat az ellenzéki oldalakon burjánzó kommenteket, amik a magyar „nacionalizmust” vádolják az ukrán helyzetért, vagy épp kárörvendően Orbán számlájára írják a magyarellenes elnyomást. És dühítő azt is látni, hogy egy össznemzeti ügyben sem képződhet egység a kormány mögött, hogy politikai haszonszerzés oltárán áldozzák fel az összmagyar egységet.

Az újra és újra felcsillanó remény mindig talminak bizonyult. Zelenszkij megválasztásához fűzött illúziókat is felülírta a valóság: a magyar vezetők vegzálása, a fenyegetések, a határátkelés kicsinyes bosszúból való ellehetetlenítése tette újra fagyossá az országközi viszonyokat. Szijjártó már-már menetrendszerű látogatása nem fog csodát hozni, a legtöbb, amiben reménykedhetünk, a kijevileg támogatott kisebbségellenes hadjárat lejjebb csavarása, a visszazökkenés a normalitást legalább mímelő hétköznapokba.

Mégis a magyar külügy folyamatos próbálkozása egészséges immunválaszról tanúskodik, végre van egy önvédelmi reflex, ami életbe lép ilyenkor. Elég, ha elrettentő példának felidézzük az alapszerződésekben meghunyászkodó Horn-féle diplomáciát vagy a béna kacsaként vergődő Göncz Kinga-féle adminisztrációt.

Meg kell végre érteni, hogy Trianon nem választ el örökre, a külhonba szakadt magyarsággal nyelv, kultúra és a szív összeköt. A nemzeteken felülemelkedő Unió ezt sohasem fogja érteni és még kevésbé támogatni. A mi felelősségünk, hogy a külhoni magyarság ügyében nemzeti minimumot teremtsünk, és ha ma nem, akkor tíz vagy húsz év múlva elmondhassuk, hogy fenyegetettségek és korlátozások nélkül, szabadon lélegezhetünk a Kárpátok eme szegletében is.