„Há’ de mos’ minek ez a szar, há’ nem?” – szegezte nekem a kérdést.
„’Takkó ezaz, a hetes meg a nyolcas!” – a szék lehajtott ülőkéje tompán puffant, majd nagy lendülettel lehuppant bele valaki. Mire felocsúdtam, fényes, műkrokodilbőr cipőben és fekete nejlonzsakettben ott ült mellettem egy kis darab 2020 Magyarországának abból a részéből,
magát alfahímként jellemzi, és legfeljebb azokat a könyveket olvasta, amelyeket az Élet Iskolájában kötelezőként feladtak: A túlélés kézkönyve, Fegyencedzés, néhány Batman-film könyvadaptációja mint szellemi útmutató, s még effélék.
Ahogy magam elé képzeltem a pacsulijának fojtogató felhőjét, szinte hálás voltam azért, hogy a koronavírus a testemben tartott kéthetes, őrült buli után még elcsomagoltatta a szaglásomat is egy olyan kis izzadós, hungarocell dobozkába, és elvitte magával jó messzire.
A kötelező maszkhordás nem mindig hátrány: elrejtette például önkéntelen fintoromat, amikor a negyvenes férfi hanyatt vágta magát, és hangos krákogással igyekezett a nézőtér figyelmét ráirányítani közlendőjére, miszerint megjött a főnök. Oldalról szemügyre vettem: ideges erekkel beszőtt halántékán vékony verítékcsepp csurrant le a maszkja mellett, felnyírt haja tövében már készülődött a többi; ahogy megvakarta tarkóját, a terem tompa fényei megcsillantak fehér inge fekete mandzsettája elé igazgatott, öklömnyi karóráján. Hölgytársasága mellette fészkelődött, csíkos nyári egyberuhájával hódolt be lovagja ízlésének, rózsaszín maszkján aprócska márkajelzéssel.
amilyen félszegen feszengtem a székemben jómagam, azon töprengve, vajon mi vár rám a következő két órában a La Traviata alatt, vajon a történet ismerete nélkül is érteni fogom-e, mi zajlik a színpadon, és egyáltalán, van-e nekem keresnivalóm egy balettelőadáson, amikor hézagos klasszikus műveltségem miatt mindeddig igyekeztem elkerülni, hogy komfortzónámat ebbe az irányba elhagyjam (az előadás, mint később kiderült, nagyon is közérthető volt és briliáns, ezúton is köszönet a jegyekért!).
„Váhh” – mordult fel a férfi, és egy heves mozdulattal szinte letépte magáról a maszkot. Kerekded képéhez mérten meglepően rövid álla volt – valamiért ehhez a figurához széles, erőszakos állkapcsot képzeltem –, hozzá karvalyorra, amely azonban időnek előtte megállhatott a növésben, mert olyan aránytalanul viszonyult a jókora archoz, mint amikor egy testes, robusztus tank lövegtornyába nem építenek be tisztességes ágyúcsövet, csak holmi csenevész géppuskát.
Jóformán azonban arra sem volt ideje, hogy kikrákogja és kiszipogja magát, máris ott termett egy fiatal hölgy a sorközökben hangtalanul sikló személyzetből, és
Morgolódva eleget tett a kérésnek, de arra ügyelt, hogy ezúttal ne húzza az orra fölé a textilt, majd, amikor a hölgy már biztonságos távolságban volt, lerántotta egészen az álla alá; párja közben hangos ciccegéssel jelezte rosszallását az eljárás miatt, s fejezte ki egyszersmind lojalitását a férfi irányába. De annak nem ő kellett: párjának már számtalanszor kifejthette nézeteit a maszkviseléssel, a korlátozásokkal és a vírustól való, szerinte indokolatlan pánikhangulattal kapcsolatban, ezért okvetlenül új beszélgető-, pontosabban helyeslőpartnert keresett, és engem szemelt ki erre a célra.
„Há’ de mos’ minek ez a szar, há’ nem?” – szegezte nekem a kérdést, miután egy gyors mustrával besorolt a sajátjától eltérő, tehát okvetlenül alsóbbrendű, szubmisszív embercsoportba, amelyik éppen az ő józan útmutatására szomjazik, elvégre józan észt nem osztanak az iskolában. Sajnos már harákolás közben felvette velem a szemkontaktust, így kénytelen voltam reagálni; szárazon csak annyit válaszoltam, hogy a tünetmentes fertőzöttek miatt, hogy ne terjesszék a betegséget.
„Na ne nézzük má’ egymást hülyének!” – röhintette el magát.
Vagy kettőt. „Há’ most ez mire jó, ez?” – heherészett, maszkja anyagát húzogatva, vele vihogott támogatólag a nő is. Végül kis hatásszünet után kivágta az aduászt, és odalökte a megsemmisítőnek szánt érvet: „Há’ ezen átmegy a vírus, pont úgy, érted, mint a fing a gatyán! Azt se állítja meg, há’ nem?” – kibuggyant belőle a röhögés, vele kacagott önfeledten a párja is. Szótlanul elfordultam, vissza a színpad irányába, a várt balettelőadás, amely az imént még feszélyezett kissé, immár a kultúra délibábos oázisaként derengett fel előttem.
Kis neszezést hallottam, majd székülőkék támlához puffanását. Hátrapillantottam: a mögöttünk lévő sorban helyet foglaló operatív törzs állt fel ekkor csendben, és egyesével, némán kisorolt a nézőtérről. Kisvártatva a világszerte égő doktori oklevelek fanyar pernyéjét sodorta felénk a szél, félkész vakcinakészletek csobbantak a Duna hűs vizében, s valahol, nem túl messze, a holdfénytelen éjszakában keservesen felvonított egy kóbor virológus.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
„Az ilyen mértékű béremelés mögött nincs fedezet, ezért az szükségszerűen adóemelésekhez vagy megszorításokhoz vezetne” – hangsúlyozta a Számháború című műsorban Szalai Piroska.
A hegeli dialektika szerint minden tézis megszüli az antitézist.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Figyelmeztetett az orosz elnök.
A liberális állameszménynek abban az értelemben biztos vége van, hogy az egyének érdekeit az állam érdekei elé helyezheti. Nem az egyén szükségletei, hanem a közösség, vagyis az állam igényei fogják megszabni a közeljövő politikai mozgásait. Lánczi András írása.
