Eszméletlen ellenzék

„Az egykori »demokratikus ellenzék« és a reformkommunista pártvezetés stratégiai szövetségéből megszületett a posztkommunista elit, amely 1990 és 2010 között, szinte megszakítás nélkül dominálta a társadalom legtöbb alrendszerét és immár három évtizede meghatározza az általánosan vett baloldal politikáját. Az uralom gyakorlásának szerves része volt a liberális kulturális hegemónia fenntartása. Az elmúlt közel másfél évtizedben azonban a baloldali szakértelem megkérdőjeleződött, az államvezetési kompetencia kisajátítási kísérlete is kudarcot vallott, és közben az értelmiségi holdudvar megfogyatkozott, intellektuálisan kiüresedett. 2008 és 2010 között a korábban megismert a progresszív politika elveszítette a társadalom többségének támogatását is. 2010-től kezdve lehetőség nyílt a posztkommunista rendszer lezárására és a progresszív korszak folytonosságának megszakítására. Ehhez az is kellett, hogy a haladás filozófiája, a szakértelem mítosza és az elit jelentősége egyaránt és egyszerre kérdőjeleződjön meg. Miután az ellenzék az elmúlt tíz évben továbbra is a megdőlt bálványokat akarja fenntartani, politikai eszmék híján a politikában is sikertelen.

A szakértelem mítosza

A szocializmus antropológiája és társadalomképe élesen különbözik a klasszikus liberalizmusétól. A szocialista nem hisz az egyén racionalitásában és felelősségében, a liberális pedig túlságosan is sokat remél tőle. A liberalizmus az egyén autonómiájának növelését és a korlátozás nélküli szabad versenyt pártolja, a baloldaliság pedig az erőteljes állami szerepvállalást, és az egyenlőséget tartja szem előtt.

Az 1990 utáni posztkommunista baloldaliak és a már ’89 előtt megszerveződő liberálisok politikai szövetsége nem ideológiai szükségszerűség, hanem sajátos magyarországi fejlemény volt. E stratégiai politikai és kulturális szövetség paradigmája a neoliberális gazdaságfilozófia és a haladásba vetett hit.

A »balliberális elit« kifejezés a progresszív politikusokat és a hozzájuk tartozó szellemi hátországot jelöli, amely az egykori liberális, »demokratikus ellenzék« és a kommunista diktatúra nómenklatúrájának összefogásából született, és immár három évtizede meghatározza a szélesen értelmezett baloldal politikáját. Három jellemzővel írható le e közeg. 1) Önképe szerint kizárólagosan birtokolja az ország vezetéséhez szükséges elméleti és gyakorlati ismereteket és tapasztalatokat (szakértelem). 2) Hite szerint vezetői kiemelkedő szellemi képességgel bírnak, a jobboldalnál nagyobb intellektuális tőke áll rendelkezésükre, amely egyben morális többletet is jelent (elittudat). 3) Mindezekből adódóan a politikai innováció is kizárólag tőlük származhat (progresszió). Jól jellemzi a balliberális elit nyelvi közegét egyik komponense, az SZDSZ identitása, amely az »ország szürkeállományáról« szólt, ill. másik komponense, az MSZP 1994-es kampányszlogenje: »Szavazzon a szocialistákra, hogy a szakértelem kerüljön kormányra«.

E meggyőződések ugyan sosem voltak reálisak, de teljesen alaptalanok sem, hiszen a Rákosi-rendszer hallgatásra kényszerítette, elüldözte, bebörtönözte, sőt akár fizikailag is megsemmisítette a magyar jobboldal szellemi vezetőit. A Kádár-rendszerben pedig egy elenyésző kisebbségtől eltekintve jobboldali, konzervatív karakterű személyek nem juthattak meghatározó társadalmi pozícióhoz. Mindezekből adódóan a gyakorlati politikai tudás hiánya hamar megmutatkozott az 1990-ben megalakult jobboldali kormány tevékenységében, amelyet az összeszerveződni kezdő balliberális elit és a baloldali ellenzék tevékenysége sem segített (taxisblokád, Demokratikus Charta, médiaháború). A leginkább humánértelmiségiek alkotta kormányzati közeg elindította a rendszerváltoztatás közjogi és társadalmi folyamatát, de a külső kényszerek folytán mozgástere rendkívül szűk volt. Látványos eredményeket nem tudott (minden bizonnyal nem is lehetett) produkálni, ellenben a közvélemény a negyven éves kommunista uralom politikai következményeit az MDF–FKgP–KDNP-kormányon kérte számon.  Az első szabad választást követő kormányzati ciklus így a rendszerváltó MDF drámai meggyengülésével és a jobboldal önbizalmának megingásával zárult.”