Belháború

„Híre ment, hogy a szomszédos Ausztrisztánban, azon belül is Bécsben, utcai összecsapások történtek kurdok, antifák és törökök között. Na, nem kell valami amerikai álomra gondolni, lövöldözéssel, fosztogatással és más antirasszista megnyilvánulásokkal, hanem csak úgy, osztrákos slendriánsággal, mintegy imitálva a nagy példaképet. Kövek repültek, petárdák, üvegek, sőt – mint megtudtam – még egy rendőrkutya is megsebesült. Őt egyébként, a résztvevők közül egyedüliként, valóban sajnálom, nem csak azért, mert megsérült, hanem mert utána bizonyára nem engedték meg szegénynek, hogy jól megharapja a tettest, pedig biztosan jólesett volna. A feszítő kérdés már csak az, hogy miképpen kerülhetett erre sor a császárváros patinás utcáin.

Az történik, amit minden józanul gondolkodó ember előre tudott. A migránsok egyáltalán nem hagyják otthon a népszokásaikat, mint például az évezredes törzsi háborúkat. Sőt. Miután otthon nehéz dolog szélsőségesnek lenni, mert a másik szélsőséges visszalő, itt nálunk még hangosabbak lesznek. Nem lesznek ők »európaiak«, nem lesznek »toleránsak«, sőt az európaiak tunya, öngyilkos toleranciája okán, egyre szemtelenebbül követelik a »jogaikat« – amilyen például az utcai randalírozás. Náluk, otthon úgy van, hogy a törökök gyűlölik a kurdokat, a kurdok a törököket, az arabok mindkettőjüket és egymást is, és mivel a Szovjetunió, majd Oroszország és az USA jól felfegyverezte őket, boldogan hódolnak a nemzeti sportnak: gyilkolják egymást. Mert – mint mondják tudós urak – ilyen a történelmük, és ezt nekem, nekünk meg kéne érteni. A különböző újságcikkekben a tudálékos újdondászok neki is állnak magyarázni a széles történelmi összefüggéseket – szigorúan a Wikipédia alapján.

Én – megvallom őszintén – nem akarom megérteni őket, ugyanis az a véleményem, hogy semmi közöm hozzájuk, ezért nem is érdekelnek. Tőlem otthon, a saját koszfészkeikben azt csinálnak, amit csak akarnak. Ez az álláspont egészen addig tartható, amíg ide nem jönnek és itt is elkezdik. Ám ekkor sem megérteni kell őket, hanem kivágni, vagy ami még jobb: be sem engedni.”