Budapestnek áldozatai voltak, a civilek – közöttük hangsúlyosan a gyilkos rendszertől üldöztetett zsidók – a katonák, a felszabadítók, akik vérüket ontották egy ismeretlen föld messzi országában a világot lángba borító őrült eszme ellenében és talán azt se tudták, melyik város macskakövén terülnek el örökre, a budapesti ellenállók, akitet a nyilasok állítottak falhoz, a luganszki gépész, a szegedi villamosvezető, a budapesti munkaszolgálatos és a hamburgi zöldségárus, áldozat az aggastyán, a karon ülő csecsemő és az összes ismeretlen, akinek jó esetben azelőtt ástak sírt valamelyik közparkban, hogy a varjak elhordták volna a testét.
És gyilkosok azok, akik berlini szobáik ideig-óráig még kitartó kényelme érdekékben mindezen embereket és Budapestet feláldozták, akik csatlakoztak hozzájuk, mert egy olyan eszmében hittek, melynek veleje embertársaink meggyilkolása, gyilkosok akik inkább szolgálták a végsőkig az ordas eszmét, és jobban féltek a »vörös veszedelemtől«, mint a haláltól – akár mások feláldozása árán is.”