Európa vesztesége

„Napjainkban nem könnyű konzervatív értelmiséginek lenni. Mindenkinek, aki a hagyományos konzervatív eszméket képviseli, számolnia kell azzal, hogy népszerűtlen lesz. Az olyanok pedig, mint Roger Scruton, akik kifinomult stílusukkal és ékesszólásukkal emelkednek ki a szerzők tömegéből, különösen számíthatnak a hatvanas évek utáni kulturális elit vitriolos támadásaira. Jómagam, 1987 tavaszán találkoztam először az őt érő mérgező gyűlölettel. Egyetemem tanári társalgójában éppen az ő Művészet és képzeletét lapozgattam, amikor egy kollégám így förmedt rám: – Miért olvasod ezt a szart?

Amikor elmagyaráztam, hogy éppen egy kicsit körülnézek az ész filozófiájának témakörében, kollégám megvető pillantást vetett rám és leteremtett, amiért egy »rögeszmés jobboldalira«  vesztegetem az időt. A legutóbbi években sajnos tovább romlott a légkör a konzervatív gondolat körül, és Roger Scrutonnak mint afféle kulturális másként gondolkodónak rengeteg ellenségeskedést kellett elviselnie. Roger egész életében bátran nézett szembe bírálóival. De még őt is alighanem készületlenül érte, mekkora – az ő szavaival szólva – »gyűlölet-vihar« kerekedett, amikor 2018-ban kinevezték a brit kormány építészeti tanácsadó testületének elnökévé. Kíméletlen médiatámadások érték, miután a The New Statesman alaposan átfogalmazott interjút közölt vele, amely megrögzött antiszemitának állította be őt. Különösen fájhatott neki, hogy a tory kormány nem vette védelmébe. A boszorkányüldözés hatására visszavonták a megbízatását. Theresa May kormánya gyáván beadta a derekát egy olyan kampánynak, amelynek az volt a célja, hogy erkölcsileg tönkre tegyék és befeketítsék Scrutont.

Szerencsére az interjúról kiderült az igazság: alantas, lejártó munka. Egészsége ez idő tájt indult romlásnak, és az eset nem múlt el nyom nélkül. A 2019-es év eseményeire visszatekintve Scruton így fogalmazott: »sok mindent elvettek tőlem ez alatt az év alatt – a jóhíremet, közéleti értelmiségi státuszomat, rangomat a konzervatív mozgalomban, lelki békémet és egészségemet.«

A múlt hónapban, amikor a londoni magyar nagykövetségen találkoztunk, ahol kitüntetést vett át Orbán Viktor miniszterelnöktől, nagy hatást tett rám, mekkora derű és lelkierő sugárzik ebből az útjának végén járó emberből. Testileg gyenge volt már, de alighanem tudatában volt annak, hogy amit hozzátett az európai kultúrához az olyan örökség, amely intellektuálisan és érzelmileg egyaránt hatni fog a jövendő nemzedékekre.

A konzervatívokat lekicsinylően gyakran szokás unalmas konformistának minősíteni. Scruton egész életével bizonyította, hogy sok mindennek nevezhető, unalmasnak azonban korántsem. Példájával megmutatta, hogy a konzervativizmus szöges ellentétben áll korunk kulturális konvencióival. Nem volt hajlandó fejet hajtani az uralkodó korszellem előtt, és ez a példa arra kötelezi – legalábbis az angol-amerikai világban élő – igaz konzervatívokat, hogy vállalják az antikonformizmus terhét.”