Cseppben a tenger: december 5. emlékezete

Ma, tizenöt évvel ezelőtt ilyenkor, nagyon sokan várták az estét. Bár a magyar népszavazások története nem igazán sikersztori, alighanem mégis az a nap volt az abszolút mélypont. 2004. december 5-én, a kettős állampolgárságról tartott rossz emlékű voksolás egy jókora,

Pár évvel korábban, az ezredfordulót követően, még valamilyen, a tinédzserkorból átmentett, áradó lelkesedéssel, de kitartással és némi fontoskodással estünk neki a határokon túli magyarokat segítő civil munkának, pedig nem is nagyon gondoltuk végig az eszközöket, hogy az ötleteink jók-e, hogy valóban arra van-e szükségük azoknak, akiknek segíteni akarunk. Az eredmény villámgyorsan egy hatalmas kiterjedésű, három méter magas, plafonig érő könyvhalom lett Ádám lakásában, aki sztoikus nyugalommal tűrte, hogy otthona egyre kisebb részét használhatja az Erdélybe és Kárpátaljára szánt könyvek miatt: mert ezt találtuk ki, könyvgyűjtést a szomszédos országokban működő magyar iskoláknak. Munka után, éjszakánként pakolgattuk a könyveket, és bizony kellett válogatni bőven, hiszen sokan afféle lomtalanításnak tekintik az ilyen akciókat.

A könyvadományokat sem volt mindig könnyű eljuttatni akkoriban a címzettekhez: Kárpátalja ma is nehéz terep, de tizenhat éve még messzebb volt az utak állapota miatt. Két-három-ötezer forintokat rakosgattunk a friss alapítványunk számlájára, hogy működni tudjunk, aztán idővel persze rájöttünk, hogy civilként sem mindegy, hogy mi az módszer, ugyanis a határon túli magyar iskolai osztálykirándulások indítása vagy a pedagógusoknak szánt Zrínyi Ilona Ösztöndíjprogram elindítása Beregszászon jóval többet érhet helyben, mint bármilyen egyszeri adomány.

Viszont az önkénteskedés, amely egyébként a szolidaritás és a panaszkultúrát meghaladni akaró cselekvésvágy nálunk máig eléggé el nem terjedt elvén alapult, 2004. december 5-én, este roppant magányos érzésnek, hiábavalóságnak látszott.

A szavazást megelőző, uszító, mérgező kampány sót hintett a soha be nem hegedt, történelmi sebekbe. Volt ijesztgetés bőven a nyugdíjakon potyázó, egészségügyet lenyúló határon túli magyarokkal, akik persze egységes masszaként követnék el ezt a galádságot. Suttogóban ment a románozás, a bozgorozás hazai változata, és még jó pár kampányszöveg gondoskodott arról, hogy az eredménytelen népszavazást úgy élhette meg a szomszédos országokban élő magyarság, hogy az anyaország unottan rájuk csapta az ajtót. Senki nem nyert aznap. Csak a keserűség lett mélyebb és a megosztottság erősebb: ahelyett, hogy végre rendeződött volna egy olyan kérdés, amely máshol jóformán technikai döntés volt, nálunk mocsárba süllyedő bozótharc, állóháború eszközévé silányult az érdektelenség és az előrelátás hiánya miatt. 

Ma már pár dolog evidencia, amely akkor ölre menő csaták tárgya volt, de a lelkekben mégsincs béke. Nem mindenki érti és érzi még, hogy a trianoni utódállamokban élő magyarok nem terhet, hanem értéket jelentenek az anyaországnak, hogy nem érdemes őket leírni, és nemcsak azért, mert a törvény ezt mondja, hanem mert mindenféle szempontból ezt diktálják az érdekeink, és odahúz a szívünk súlya is. Egy kivételes univerzumot taszít el magától, akit nem érdekel a Kárpát-medence száz esztendeje kiszakított világa, és aki csak egy irányba tud nézni, és egy irányban hallani. Igenis,

és akik nagy részének ma is álom a teljes, mindenre kiterjedő jogegyenlőség, mert egy évszázad sem volt elég a megígértek valóra váltásához. Akiknek túlnyomó többsége magyar szeretne maradni, és nem más. Akiket csak helyben lehet megismerni.

Másfél évtizedes immár az európai uniós tagságunk is, amelyről kiderült, hogy szintén nem oldotta meg a határon túli magyarok ügyét, mert a kérdés a legtöbb helyen nem éri el az ingerküszöböt, pedig a szomszédainkhoz fűződő barátsághoz is csak az ott élő magyarságon vezet az út, a kerülőpálya törvényszerűen, újra és újra zsákutcába torkollik.

Viszont nem is kell választanunk európaiságunk és az elcsatolt magyar közösségek ügye között: a kettő csak együtt, a velük való törődésben működik; közben pedig érdemes megérteni, hogy szóvirágokból, meg cirkalmas kampányszövegekből nem lesznek jogok, ugyanis azokat sosem adják ingyen. Tanulságos végigpásztázni a határon túli magyarságnak adott százévnyi ígéretcunamin: a sok, kis, soha meg nem valósult Kánaánt mindig elhitte valaki, akit rá lehetett szedni, főleg ideát. Ám a kooperáció éppúgy nem ellentétes az érdekvédő küzdelemmel, amiként természetesen lehet jó európai az, aki nem felejti el, hogy hol él, és azt sem, hogy 1920-ban csak szerencsével maradtak elődei magyar állampolgárok az ország szétszabdalásakor. Másokat, akik ugyanolyanok voltak, mint mi (több, mint hárommillió embert) nem tudott megvédeni a magyar állam. Az, hogy Szeged, Szabadka, Debrecen és Nagyvárad közül melyik város maradt „itt”, nem sokon múlt.

és ha mi személyesen megúsztuk, akkor azzal évszázad múltán is jár felelősség, ha akarjuk, ha nem.

A külhoni magyarokat segítő programok többségét jobbára ma már a magyar állam végzi, és ez jól van így, de súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy bármilyen hivatal pótolhatja a mellette szükséges egyéni jobbító szándékot, a szívet és civil kurázsit, amely magánemberekből és kisközösségekből fakadhat. Vegyes hátterű, de mégis közös gondolatokat tettre váltó fiatalokból jöhet friss erő, akik között lehet nagyváradi, zsibói, keszthelyi, sátoraljaújhelyi, meg pesti „gyerek”, ugyanúgy, ahogy 2003-ban, mint cseppben a tenger, egy kis alapítványnál történt. Sőt, csak így jöhet igazán.

A határokon kívül rekedt és sokszor elfelejtett, magára hagyott külhoni magyarság ügye nem válhat soha csak egy réteg, vagy egy szervezet témájává, vagy bárkié egymagában, és most, hogy immár nem partvonali kérdés, nem „szubkultúra” a nyilvánosságban, mint olyan sokáig volt, erre a tanulságra figyelmeztet annak a szerencsétlen népszavazásnak az emléke is. 

Névai Gábor

(Hármashalom Közhasznú Alapítvány)