Harminc év után újra emlékeznünk kell a falak lebontására

„A vasfüggöny családokat szakított szét, és egy zárt, korlátok közé szorított világot teremtett. Rengeteg emberi szenvedésért és félresiklott sorsért felelős. Egy csodás novemberi napon a fal leomlott, és Európa fellélegezhetett. A fal leomlott, és megnyílt az út, hogy a mi régiónk is csatlakozhasson az egységes európai közösséghez.

Én nem a vasfüggöny mögött születtem. A szüleim azok közé tartoztak, akik úgy érezték, nincs elég lehetőség számukra Magyarországon a tudásuk és tehetségük kiteljesítésére. A rendszerváltás után tértek haza, amikor újra lehetőségek nyíltak az olyan ambiciózus fiatal embereknek mint ők: például kisvállalkozást indítani.

Sok történetet hallottam arról, hogy Magyarországot a kilencvenes években más hangulat jellemezte. Tele volt energiával és optimizmussal. Talán azért is, mert volt egy politikai oldalakon átívelő, közös nemzeti célunk: a Európai Uniós tagság. A 2004-es csatlakozásunkkal végre megérkeztünk, visszafordíthatatlanul Európa részévé váltunk.

A mi generációnk életébe viszont újra visszatért a bezártság, a lehetőségek hiánya, az, hogy tehetségünk helyett a politikai kapcsolataink döntenek az előrejutásban. Ez nem Orbán Viktorral kezdődött. Közpolitikai kudarcok sorozata, a rendszerváltás nehéz öröksége, majd a globális pénzügyi összeomlás mind hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz 2010 után le tudja bontani a jogállamot.”