Kaszárnya vagy szabadság

„Azok a megszálló hadseregek – a kaszárnyaként felfogott politika tiszta formái – , amelyek azt képzelik, hogy egy ország parancsszóra engedelmeskedni fog nekik, általában nagyot csalódnak, s az ilyesmi rendszeresen felkelésekbe, partizánháborúkba, népirtásokba szokott torkollni (a megszálló erők elszántságától és anyagi erőforrásaitól függően). Tartós pacifikálás csak engedményektől, különalkuktól, a szabadságnak tett apróbb-nagyobb engedményektől remélhető.

Nem is tagadom, hogy mindez – mint minden parokiális gondolatom – Magyarország kapcsán jutott eszembe. Ha meg kellene mondanom, hogy mi az alapvető bajom a jelenlegi rezsimmel, azt felelném, hogy a szabadsághoz való viszonya. Hogy az országot ma kormányzók számára a hatalomgyakorlás ideális mintája a kaszárnya. A Parancs, értettem! – világa. Hosszasan lehetne sorolni a példákat, ahol az történt az elmúlt kilenc évben, hogy egy szélsőségesen centralizált, hierarchikus, személyes utasításokon alapuló szervezetet hoztak létre és (metaforikusan: jogi, anyagi értelemben) »lefegyverezték« azokat, akiknek az ellenállásától, szabadságvágyától a leginkább tartottak, és akik akadályt gördíthettek volna a felsőbb akarat megvalósulása elé. 

Ezzel pedig szerintem két alapvető baj van: egyrészt, hogy politikaellenes, hiszen a szabadságellenesség mindig politikaellenes. A kaszárnyapolitika számomra egy velejéig hamis ideál, amely a lehető legtávolabbra mutat a szabadságnak attól az eszményétől, amely szerint mindenki számára biztosítandó a politikai szabadság. Éppen ezért személyesen irtózom is tőle, és óva intenék mindenki mást is, akinek a szabadság bármennyire is fontos politikai érték, hogy ne áltassa magát azzal, hogy a jelenlegi magyarországi rendszer sikerének titka abban rejlene, hogy jobban rezonál az emberek vágyaira mint az elődje. Mert attól még alapjában véve szabadságellenes.

A másik, hogy ráadásul a kaszárnyapolitika a gyakorlatban működésképtelen is. Nem véletlen, hogy szinte sehol nem is nyers parancsszóval uralkodnak, hanem átláthatatlan különalkuk, egyéni kompromisszumok, privilégiumok, a formális előírások és a tényleges hatalomgyakorlás elkülönítése és más hasonló, a megszálló hadseregekre jellemző technikák révén. Van abban valami igazán (ha a »szórakoztatóan« kissé erős is lenne rá) abszurd, hogy az őszintén szuverenista, nacionalista magyar rezsim ugyanakkor hamisítatlan gyarmati adminisztrációként viselkedik.”