Nyolc bekezdés Európáról és Magyarországról

„Európa csapdába került, nem tud visszalépni egy konföderációs formához, ugyanakkor a működőképes föderációhoz szükséges minden alapfeltétel is hiányzik. Ebből a lehetetlen helyzetből jelent ideiglenesen kiutat a kompromisszumos egyre szorosabb unió elképzelése. Az egyre szorosabb unió koncepciója azonban végső soron feltételez egyfelől egy célt, amely felé az egész folyamat tart, ez a végcél azonban a ködbe vész.

Miért nincs ennek a helyzetnek egyértelmű megoldása? Az egyértelmű megoldás az unió szétesése lenne. Tragikus gazdasági és társadalmi következményei lennének, továbbá a jelenlegi politikai-gazdasági elit többsége, valamint az európai népesség nagyobbik fele Európa-párti, anélkül, hogy tudnák, milyen Európát is akarnak. Ennek ellenére néhány felelőtlen politikus eljátszadozik ezzel a lehetőséggel, mintha az csupán egy ártatlan gyerekjáték lenne.

Miért lehetetlen a másik egyértelmű út, a föderáció, az Európai Egyesült Államok? A válaszom egyszerű: föderális államszövetség nem működhet politikai-kulturális közösség nélkül, de ilyennel jelenleg nem rendelkezünk. Egy ténylegesen működő politikai-kulturális közösség nélküli föderatív Európában ugyanis rendkívüli módon megnehezülne, ha nem egyenesen lehetetlenné válna a demokrácia, és nagymértékben megnövekedne egy centralisztikus-bürokratikus politikai berendezkedés veszélye. Egymással hatékonyan kommunikálni képtelen, az értékek minimális konszenzusát elfogadni nem hajlandó, a nemzeti helyett egységes politikai-kulturális közösséget kialakítani nem tudó népesség állandó konfliktusok forrása lenne. Működőképes politikai közösség és közvélemény nélkül képtelen lenne egy ilyen föderális politikai rendszer megszerezni az irányítottak döntő többségének lojalitását, így legitimitása könnyen veszélybe kerülne. Tovább mélyülne, a már most sem jelentéktelen szakadék az elit és a népesség többsége között.

A harmadik tiszta megoldás egy klasszikus konföderáció lenne. Vissza kellene tehát térni azokhoz a konföderációs elképzelésekhez, amelyeket először Charles de Gaulle és belügyminisztere, Christian Fouchet fejtettek ki, és amelynek lényege, hogy az európai parlament a nemzeti parlamentek küldötteiből áll, korlátozott hatalommal bír, és a bizottság csupán végrehajtó szerve a szuverén országok tanácsa egyhangú döntéseinek. Az euró bevezetése, illetve az azóta kialakult intézményi struktúra ezt a visszatérést jelenleg illuzórikussá teszi. Ma még elképzelhetetlen az uniós intézmények bizonyos visszabontása vagy gyökeres átalakítása, különös tekintettel az euró körüli mizériákra. Egy ilyen jellegű visszabontás komoly krízist feltételez, de ezt senki sem kívánhatja. Ma talán annyi mondható, hogy egy esetlegesen bekövetkező, és a kontinens egészét megrázó válság bármelyik fönti választ kikényszerítheti. Jean Monnet helyesen állapította meg, hogy „az emberek csak akkor hajlandók elfogadni a változást, ha szembe kell nézniük annak szükségességével, és csak akkor ismerik fel ezt a szükségességet, ha a válság már a nyakukon van.”

Mivel mindhárom megoldás elképzelhetetlen vagy időszerűtlen, marad a mostani status quo fenntartása, kisebb-nagyobb reformokkal vagy álreformokkal. Ugyanakkor ma még mindegyik fenti irányzatnak megmaradtak az esélyei és a reményei.

A nemzetállami konstrukció képviselői abban bíznak, hogy előbb-utóbb kiderül: a mostani struktúra működésképtelen, és a visszaépítés alkalmasint nagyobb megrázkódtatás nélkül is lehetséges. A konföderalisták hasonlóan gondolkoznak a visszalépésről, de a jövőt nem a nemzetek Európájában, hanem a konföderációban látják. A föderalisták pedig abban reménykednek, hogy mindezen problémák csupán átmenetiek, hiszen jön majd egy új nemzedék, akik túllépnek a nemzeti problémán, és létrehozzák azt a politikai közösséget, ami az Európai Egyesült Államok megteremtéséhez szükséges.

Hogy ez a csapdahelyzet valós és a visszabontás politikai és jogi szempontból is szükséges, jól mutatja a kiváló nemzetközi jogász Joseph Weiler esete is. Weiler tanításán föderációpárti uniós jogászok nemzedékei nőttek fel, de a 2010-es évek elején ő már úgy látta, hogy az egységes európai nép és identitás hiányában szükséges egy visszametszés és ebből kiinduló újraépítkezés.

Mi ebben a helyzetben Magyarország számára a járható út? Egyedül az, amit a megfontolt és józan vezetőkkel megáldott kis országok mindig is követtek az ilyen bizonytalan és kiszámíthatatlan helyzetekben: kivárni és alkalmazkodni. A magyar politikai elit erre történelmünk során csak nagyritkán volt képes. Sokkal inkább szeretett az első sorokban menetelni, tizenkilencre lapot húzni, balga módon utat mutatni a nagyoknak, akik persze erre nem tartottak igényt. Inkább választotta a heroikus utat, mintsem a megtartót, ésszerűt. Miért lenne kivétel a jelenlegi?”