A fal előtt

„Aki csak a politika technikáját figyelte, elképedve láthatta, hogyan manőverez az utóbbi kilenc évben a magyar kormányfő az európai Szküllák és Kharübdiszek között. Ahogyan el tudta kerülni, hogy fennakadjon valamelyik „szörnysziklán”. Ahogyan ki tudta használni a demokrácia öngyilkos hajlamát arra, hogy lebontsa azt a koraszülött magyar demokráciát, amely hatalomba segítette és kormányon tartja, s ami arra ösztökélte, hogy európai hatalomátvételről álmodozzon.

Orbán politikai világának – amely virtuális párhuzamos világ lett – sok igazsága van. Mindenekelőtt az, hogy a liberális parlamentarizmus és kapitalizmusával együtt a jóléti állam, annak európai politikai intézményrendszere – az Unió - alapos reformra szorul. De még az igazsága is hazugsággá vált, amikor a jövőt a tekintélyelvű kormányzásban találta meg. 

A magyar politika a héten elérkezett a falig. A Fidesz európai pártcsaládja, ha példázva is a demokrácia tétova lassúságát, fellázadt ellene.

Ehhez képest apróság, hogy Manfred Weber, a Néppárt frakcióvezetője ultimátumot adott Orbánnak. Két sarokba szorult politikai erő orosz rulettje ez. Weber nem engedhet, de Orbán sem fog engedni, mert nem teheti. Ha megtenné, önmaga nyakán húzná halálosan szorosra a kötelet.

Most lehet találgatni, kizárja-e a Néppárt a Fideszt, vagy sem. Szinte mindegy. A Néppárt szövete szakadozni kezdett, és a hasadás - a Fidesz mentén - már nem állítható meg.

Most kezd csak igazán látszani, mekkora hazugság volt az Unió gondjait leegyszerűsíteni a bevándorlásra.

Orbán – és vele az őt hatalomban tartó magyar nemzet – tehát a fal előtt áll. Ott áll velük Európa is. Hiába menekül a kormányfő a Macron-terv méltatásába – amivel kétségessé teszi, hogy a Fidesz egy általa remélt jobboldali tömörülés vezetője lehessen -, látható: a jövő Európájának eszméje nem Budapesten fog megszületni.”