Nyugaton a világháború után nagymértékű társadalom-átalakítás zajlott le. Ez a nevelés a mi régiónkban egyáltalán nem történt meg: nem vagyunk „ránevelve” a demokráciára.
A Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása
Állampolgársági nevelés: Magyarországon (egy szűk hozzáértő kört leszámítva) a fogalom ismeretlen. Pedig ismernünk kellene. Ugyanis kulcsfogalomról van szó. Elmondom, miért.
Most, hogy a kormánynak, illetve a vezető kormánypártnak nagy csatái vannak Európával, érdemes hangsúlyozni, hogy Európa fogalma mit is jelentett közvetlenül a 2. világháború után. Úgy hiszem – leegyszerűsítve persze –, két dolgot: elitet és népet.
Először is az elit számára a világháború után közvetlenül megfogalmazódik, hogy a megosztott Európa helyett egy egységes Európa kell. Ez nem mást, mint az Európai Egyesült Államokat jelenti. Olvassuk csak el Luuk van Middelaar páratlanul érdekes könyvét. Ebben a szerző leírja: nem csak egy merőben új tervről van szó, amellyel Európa újratervezői „meg akarnak szabadulni” a nemzetállamok számukra terhes örökségétől. Hanem arról is, hogy egy régi amerikai eszmét igyekeznek átültetni az európai gyakorlatba. A nyugat-európai elit válasza ez a nagy világégésre, s ez teljesen független attól, hogy a liberális demokráciák maguk is nemzetállami keretek között alakultak ki.
Másodszor a nép szempontjából is volt egy fontos változás, s itt jön be az állampolgári nevelés szerepe. Számos nyugati országban (hogy mást ne mondjak: Németországban) az állampolgárok nem a demokráciára és nem a föderalizmusra voltak kondicionálva. Ezért az 1945 utáni nyugati társadalomfejlődés nagy „titka”, hogy
Elvégre az általuk elképzelt demokráciára meg kellett tanítani a sok helyütt addig ezzel ellentétes érzelmű állampolgárokat. Rengeteg könyv és tanulmány foglalkozik ezzel. Meg azzal is, hogy ebben a munkában hogyan segített a film. Így aztán a nyugati társadalmak nagy versenyelőnye sokáig (mindmáig) az volt, hogy felülről (az elit felől) és alulról (a társadalom felől) is meg voltak alapozva, s a demokrácia vertikálisan minden réteget áthatott.
Mondanom sem kell: ez Kelet-Közép-Európában egyáltalán nem így volt. Mi itt mit sem tudtunk a Nyugatnak erről a kétirányú mozgásáról, ami az államszocializmus időszakában még hagyján. Ám az már kevéssé menthető, hogy az 1990-es rendszerváltás után sem nagyon ismertük fel az állampolgári nevelésben rejlő pozitív erőt. Persze a felismerés elmaradása már magában is okozat, hiszen a mi kultúránkban a „nevelés” szónak nagymértékben negatív konnotációja van. Merthogy ugyan ki neveljen kit? És hogy jönne bárki is ahhoz, hogy bárki mást neveljen?
Mindezek elvontan jogos kérdések.
De amikor egy demokráciát, ha tetszik: egy új világot kell kiépíteni, akkor
egyáltalán nem mindegy, hogy annak az elit és a társadalom egyaránt részese lesz-e.
Nálunk mintha a társadalom kimaradt volna a folyamatból. Az elitek elkövették azt a hibát, hogy nem vették észre a nyugati mintának azt a vonatkozását, ami messze túlmutat a gazdasági és politikai kérdéseken: képtelenek voltak észrevenni az 1945 utáni demokratizálódások „nevelődési” aspektusait.
Holott ha a Nyugat igazi mintáját keresnénk, épp erre az elit-társadalom libikókára kellene rámutatnunk.
Megítélésem szerint előbb-utóbb rá kell eszmélnünk, hogy amit mi eddig a Nyugatból észrevenni méltóztattunk, az meglehetősen egyoldalú. Igyekeztünk az európai példákat lemásolni gazdaságilag és politikailag, és nem volt szemünk a társadalmi dimenzióra. Így aztán a magyar társadalom nincs „ránevelve” a demokráciára. Ha pedig nincs, akkor merőben a véletlenen múlik minden.
Nemsokára elő kellene valakinek állni egy olyan oktatási reformtervvel, amelynek szerves részét képezi az állampolgárok demokráciára nevelése is.
Kuminetz Géza katolikus pap, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora jelentkezett egy kis könyvecskével, amely a keresztény antropológiát mutatja be, vitatkoztatva azt a rivális elképzelésekkel.
A kérdés, hogy az Országgyűlés hajlandó lesz-e tudomást venni arról, hogy van nemzeti minimum ebben az országban, s megteremti-e az ezt leképező politikai minimumot. Győri Enikő írása.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Ivan Krasztev a Partizán műsorában kijelentette, hogy egy ekkora váltás „rengeteg változást” tesz lehetővé. A kérdés az, hogy mennyi időt ad magának a magyar társadalom, hogy eldöntse mit akar.
Zéró korrupció, béke és tisztelet – íme, az új társadalmi szerződés!
Egy esetleges tűzszünet vagy békemegállapodás után Ukrajna előtt számos kihívás állna.
Új büntetőintézkedésekről állapodtak meg az uniós külügyminiszterek.