„Hat héttel a Trump elnökségére – és Amerika jövőjére – is kiható kongresszusi választások előtt, az elnök azt a táborát próbálja mozgósítani, amely a hagyományos és újraéledt elszigetelődési politika bázisa, annak udvarolt a külvilág ócsárlásával. S lényegében minden – a világszervezet céljának számító – nemzetközi együttműködés elutasításával. Utóvégre az »Amerika az első« jelszavát is a harmincas évek izolacionistáitól másolta, akik távol akarták tartani országukat a második világháborútól, vagyis az európai demokráciák megmentésétől (vezérük, Lindbergh óceánrepülő éppenséggel Hitler bámulója volt). S a világháború után a republikánus Taft szenátor a NATO létrehozását ellenezte.
Utódjukként, Trump sorra verné szét a nemzetközi szervezeteket és vonja ki Amerikát a közös megoldásokból. Cserében, okkal fakasztva mosolyt, magát és hite szerint páratlan tárgyalási képességeit ajánlgatta most is. S ennek fő bizonyítéka szingapúri csúcspartnere, a phenjani diktátor volt, jószerivel az egyetlen, akit személyében is megdicsért, noha Kim nem siet tartani magát júniusi atomleszerelési ígéreteihez (viszont, mint Trump bizarr sajtóértekezletén megtudtuk, nagyszerű leveleket ír az elnöknek, s ami a fő: nem mulasztja el magasztalni…). De az elnök legalább nem név szerint támadta, csupán utalásokkal Amerika szövetségeseinek vezetőit. Egyszóval Trump a republikánusok jelképállata, az elefánt módjára rugdalózott az üvegpalotában. Ezt tette szerdán is, amikor a Biztonsági Tanács ülését vezette, csak azért, hogy nyomatékot adjon a közgyűlési szónoklatában is előadott Teherán-tángálásnak, mit sem törődve a többi – az iráni atomalkuhoz ragaszkodó – nagyhatalom véleményével.