Ketrecharc

„Nálunk azonban a társadalom éppen olyan fájdalmas közönnyel nézi végig a kétségbeesett devizahitelesek kálváriáját, ahogy két nappal korábban az emberek elsétáltak amellett a fiatalember mellett, aki epilepsziás rohamot kapott a körúton, és mivel senki nem segített neki, ott, a nyílt utcán meg is halt.

És mindeközben, a kormány gyűlöletkampányának és a kisember tehetetlenségérzésének eredményeként látványosan növekszik az agresszió szintje a társadalomban. Egy nappal az előtt, hogy a segíteni akaró családgondozót gyilkolták meg, a fővárosban, fényes nappal löktek fel egy 76 éves embert, aki szóvá tette, hogy egy autó úgy állt fel a járdára, hogy az ellehetetlenítette a gyalogosközlekedést. A szerencsétlen a betonra esve úgy ütötte meg a fejét, hogy hiába szállították kórházba, ott meghalt.

Mindehhez képest akár »haladó hagyománynak« is nevezhetnénk, amikor egy kistelepülésen néhány lakos rendőrséget hív ki a falu lelkészére, aki ételt oszt a rászorulóknak.

A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, az indulatok szítása szüli az agressziót. Ennek célpontja pedig, ahogyan ez lenni szokott, nem a hatalom, amely segítség helyett gyűlöletet szít a rászorulók ellen, és az oszd meg és uralkodj jól bevált elve szerint ugrasztja egymásnak az általa megnyomorítottakat. Itt már mindenki mindenki ellen van. És ez így is lesz mindaddig, amíg rá nem ébrednek az emberek, hogy valójában egyetlen közös ellenségük van, az államot kifosztó, a gyengéket megalázó és őket egymás ellen kijátszó hatalom.”