Vásárhely: nem kommunikációs probléma

Kommunikációs kormányzás – a jobboldal lesújtó ítélete a Gyurcsány-kormányról 2006 körül. Felrótta ezt Gyurcsánynak az akkor még fideszes Magyar Nemzetben két prominens jobboldali szerző; és a Századvég Gyurcsány-éveket elemző kötetei is. 

Kommunikációs kormányzás: annak hangoztatása, hogy minden rendben van, csak „nem magyaráztuk el elég jól az embereknek”. 

Azért jutott ez eszembe, mert sokan a jobboldalon a hódmezővásárhelyi vereséget annak tulajdonítják, hogy a helyi Fidesz-KDNP vagy túltolta, vagy – vérmérséklettől függően – nem tolta eléggé a sorosozást. Sokan azt latolgatták, hogy nem kellett volna-e szofisztikáltabb kampányüzenetekkel operálni, vagy épp jobban felpörgetni a kampányüzemmódot, mivel a baloldali média nagyon ráállt a vadászkastély-Elios-vonalra. 

Nos, azt nem tudom eldönteni, hogy a vásárhelyi kampány túl volt-e tolva vagy épp túlságosan visszafogott volt a jobboldal részéről – esetleg épp az egybitessége volt a probléma. De egyet tudok: az emberek nem gépek.

Hódmezővásárhelyen nem parlamenti listára szavaztak, és nem is egyéni képviselőjelöltre. Hanem polgármesterre, ami eléggé más, mint az országos, parlamenti választás. Ezért én országos tanulságokat csak mérsékelten vonnék le belőle. A baloldal például korán örömujjong, ahhoz ugyanis minden jobbos településen kéne egy ellen-jobboldali Márki-Zay-féle személyiség, hogy esetlegesen legyőzzék a helyi fideszes többséget. Ilyenek pedig inkább nincsenek, mint vannak. Márki-Zay klasszik jobboldali ember, nem hatott ellene a karaktergyilkolás, mert annál hitelesebb volt. Nem sok ilyet látok azonban az országban. 

Vásárhely tehát arról szólt, hogy mit éreznek, tapasztalnak az emberek helyben. A helyi Fidesz, a helyi Fidesz-vezetőség vereségéről van szó. És ők nem azért, vagy elsősorban nem azért szenvedtek vereséget, mert rosszul kampányoltak – ha így is volt, az másodlagos. Hanem mert az előző években rosszul csináltak valamit. Ez inkább partikuláris ügy, speciális helyzet. Egyvalamiben azonban mégis lehet belőle országos tanulságokat levonni.

Ez az országos tanulság pedig az, hogy ha egy kisvárosban, faluban a helyi kormánypárti (vagy akármilyen párti, de most főleg a kormánypárti többség a kérdés) potentátok úgy sáfárkodtak a hatalommal, hogy nem csak a városháza, községháza dolgozói függnek tőlük egzisztenciálisan, hanem sokan mások is, ráadásul ezt éreztetik is – például tőlük függ, hogy ki kap munkahelyet, gyakran az egyetlen lehetőséget, és aki esetleg beszól nekik, az munka nélkül marad – akkor ők tarthatnak attól, hogy

Helikopterrel érkezni a munkanélküliekkel teli településre, vadászni menni, majd távozni és hasonlók: nem épp a néppel való szolidaritás. A hirtelen meggazdagodások furcsaságaikkal együtt sem érdeklik az embereket ott, ahol nekik is jobb lett, több lett a fizu, több a bolt. Ahol azonban nem igazán lett jobb, vagy egyenesen ők is kárvallottjai valami erőből való politikai cselekvésnek, ott gúnyos mosolyokat és dühöt szül az ilyesmi.

Más dolog a magaspolitikán és üzleti körökön belül könyökölni, „ki van velem”-et játszani, és más mindezt megtenni egy település polgáraival. Előbbi nem érdekli a választók tömegeit, utóbbi igen.

És akkor jöhet a Trump-effektus: profi kommunikációs kampánygépezet és közvélemény-kutatások ide vagy oda, valaki megmozgat egy olyan tömeget, ami eddig nem csak nem szavazott, hanem még csak mérni sem tudták. És akkor jön a meglepetés.

 Az igazi populizmus, nép-pártiság az volna, ha nem lenne túl sok ilyen elkanászodott, helyi potentát. Reméljük, nincsenek.