Radikális személyi autonómia: veszélyes mítosz

„Az autonómia alapelvét túl gyakran van romboló hatással racionális természetünkre. Az autonómia nevében az érzések felváltják (nem pedig kiegészítik) az értelmet. Állítólag el kellene fogadnunk olyan kijelentéseket, mint hogy »ugyan egy fiú testébe születtem, de lánynak érzem magam. Jogom van testemet hozzáigazítani érzelmeimhez.« Ez a modern orvoslás egyik legtragikusabb kudarca. Annak ellenére, hogy nincs rá semmilyen objektív bizonyíték, és annak ellenére, amit az emberi természetről szóló elképzelések kétezer éven át tanítottak, sok orvoskollégám elfogadta azt az egyre erősebb társadalmi normát, hogy a nemünkről szóló érzések jelentik a valóságot. Ez a probléma sokkal mélyebb kérdéseket vet fel, mint az autonómiáét, de az autonómia az az etikai alapelv, amire szinte mindenki hivatkozik, aki »nemváltó« műtétre vállalkozik. (…)

A kultúránkat egyre jobban átható elképzelés az emberi személy radikális autonómiájáról egy metafizikai mítosz, ami veszélyes. A valóság az, hogy függő teremtmények vagyunk, akik egy olyan kreatív misztériumnak köszönhetjük a következő szívdobbanásukat, amely felett nincs ellenőrzésünk. Akár hisz valaki Istenben, akár nem, emberi természetünk ebből a kreatív misztériumból fakad, nem pedig mi találjuk ki. Az autonómia modern elképzelése, amely az emberi akaratot hangsúlyozza az ember természet helyett, és az erkölcsi helyzetek hierarchikus rendjét teremti meg, lélegzetelállító arroganciával működik.

Ma az orvosok és páciensek egyszerre néznek szembe a kulturális cúnamival, és védelmünk érdekében a morálfilozófusok lyukad vödröt adnak a kezünkbe. Az orvosokat azzal indoktrinálták, hogy azt higgyék, nem szabad személyes ítéleteinkre hagyatkozni, amikor a pácienseket kezeljük. Attól félünk, hogy paternalistának, sovinisztának vagy még rosszabbnak titulálnak minket, ezért az autonómia tiszteletének nevében félretesszük a törvényt, ami a szívünkbe van írva.

Bioetikai alapelvként az autonómia tisztelete túl keveset követel. Minden olyan etikai elv, ami aggályoskodva elkerüli az egyetemes és megváltoztathatatlan emberi természet elvét, lényegileg csak filozófiai díszlet. Így ugyanis nem tud világos követelményeket támasztani azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket mindig megkövetelnek tőlünk, és olyan erkölcsi relativizmusnak ad teret ami, mint látjuk, megtévesztő és kényszerítő gyakorlatokhoz vezet, amelyek aztán valóban beavatkoznak a valódi autonómiába. 

Sokkal többre vagyunk képesek – sokkal többre –, de csak ha elfogadjuk emberi természetünk azon aspektusait, amelyek ellen lázadoznánk: függőségünket, behatároltságunkat és, érdekes mód, transzcendenciánkat.”