Verhofstadt árulónak nevezte Orbán Viktort – cserébe miszlikbe szedték a kommentelők
Európát valójában a brüsszeli bürokraták árulták el, véli a többség.
Huth szerint van Soros-terv, Dévényi kételkedik ennek létezésében, legalábbis nem érti, hogy ha mégis van, akkor „ugyan, mi lenne a célja”.
„Huth Gergely (PestiSrácok.hu) és Dévényi István (Válasz.hu) vitája igazi csicsás dögunalomnak ígérkezett volna – mondjuk úgy 6 évvel ezelőtt. Valami olyasminek, mint amikor TGM és Heller Ágnes (ég és föld, tényleg) néz egymással farkasszemet Rónai Egon verejtékező homloka előtt, az ATV csillogó stúdiójában, ahol is a hátborzongató feszültségeket kb. egyedül az generálja, hogy míg Heller egy Rawls-értekezés ikszedik lábjegyzete alapján vezeti le, hogy Magyarországon fasiszta diktatúra van, addig TGM a Tőke sorai közé hosszan, ráérősen meredve; legott össze is kapnak a dolgon csúnyán, kész csoda, hogy vér nem folyik közben. A néző meg csak néz, néz, már nem is a tévére, hanem a falra – egy igen izgalmas pók mászik rajta éppen –, és egyszerűen nem érti, mért próbálják itt »izgalmas vita« címszó alatt akadálytalan mozdulatokkal belehelyezni egy uzsitasiba (ti. egy baltól balig terjedő vitába) a Westminster apátságot (ti. a világot), ha egyszer a Westminster apátság, ez a kis engedetlen, korrupt Orbán-bérenc, bizony már első blikkre is sokkal, sokkal nagyobbnak tűnik, mint egy uzsitasi.
Csak hát, nem 6 évvel ezelőtt vagyunk (vagy nem egészen), úgyhogy az ember mégis megnézi ezt a vitát, belenéz, hisz édes (sós, csípőssavanyú, kinek mi) a tudat, hogy itt azért valahol mégiscsak Orbán Viktor és Simicska Lajos fognak leülni egymással kissé – persze a maguk úrias, valamint igen jeles távollétében; ha nem is konkrétan tehát, legalább áttétek révén. Így-úgy. Nos, pontosan ez az a várakozás, amiből – a trashreality és -film szerelmeseinek nagy bánatára, semmi sem teljesedik be az alkalmon, a Morus Szent Tamás Kör »sajtóvitáján«.
Majdhogynem udvarias a beszélgetés: Huth szerint van Soros-terv, Dévényi kételkedik ennek létezésében, legalábbis nem érti, hogy ha mégis van, akkor »ugyan, mi lenne a célja«. A moderátor megmondja (nyílt társadalomnak hívják), de nem baj, azért hamar megbocsátanak neki. Korrupció is van, »önátverés lenne azt mondani, hogy nincs« (Huth), és bár azt is megtudjuk, hogy a letelepedési kötvények ügye nagyon-nagyon nincs rendben (Dévényi), túlságosan senki sem kapaszkodik a témába, se pro, se kontra. (»Ugyan, kérlek.« »Hát jó, ha kérsz.«)
A legizgalmasabb 20 perc, nyilván nem véletlenül, az ilyen-olyan »sérelmekről« és az ezekből fakadó »indulatokról« szól – direkte és indirekte. Huth Gergely persze ezen a téren óriási császár, valami sérelmi überbőségszarúja lehet neki, meg szemre simán megmondja bármely sérelem faját, nemét, pontos magasságát és súlyát, s hogy jó formában van-e mostanában, vagy lesérült, pihentetni kellene, majd biztos kézzel húzza elő a tökéletesen alkalmas ellensérelmet, mint egy jó (vagy rossz) kungfu-filmben.
Úgy egy óránál, jobb híján azon kezdek tűnődni, vajon vannak-e politikai-közéletí síkokról származó zsigeri indulataim és – ami talán lényegesebb – egyenesen ezekből (tehát nem másból) fakadó politikai-közéleti vonzalmaim nekem is. Vannak. Elég egyetlen elemi felháborodás a tévéfotel mélyén, és szinte rögtön családtagnak érez az ember valakit, akinek korábban a létezéséről se tudott. Ami azt illeti, például Huth Gergelyt egész egyszerűen nem tudom nem szeretni, mióta a Havas a pályán c. műsorban a címszereplő főhős gyakorlatilag minden keze ügyében lévő tisztességtelen előnyét bevetne megpróbálta porig alázni (talán bizony ezért is lett meghívva az adásba, semmi másért). Hasonlóan jártam G. Fodor Gáborral is, akit – nini – szintén Havas kísérelt meg, közvetlenül a legutóbbi választások után, egy jólirányzott »politikai háttérműsor« segítségével egyszer s mindenkorra kiirtani a közéletből, sőt néhol úgy tűnt, az emberiség nagy könyvéből is. Rögtön az adás után meg is vettem GFG Schlett Istvánnal közösen jegyzett, Lú-e vagy szobor című remekművét, és istenuccse, egyszer még el is fogom olvasni. Köszönöm, Tanár Úr! De örökre bérelt helye van az én szívemben Polt Péternek is, akit meg Friderikusz Sanyi bácsi alázgatott volt, egészen gyomorforgató módon – a szerencsésen megboldogult Nap TV egyik adásában.”