Majdhogynem udvarias a beszélgetés: Huth szerint van Soros-terv, Dévényi kételkedik ennek létezésében, legalábbis nem érti, hogy ha mégis van, akkor »ugyan, mi lenne a célja«. A moderátor megmondja (nyílt társadalomnak hívják), de nem baj, azért hamar megbocsátanak neki. Korrupció is van, »önátverés lenne azt mondani, hogy nincs« (Huth), és bár azt is megtudjuk, hogy a letelepedési kötvények ügye nagyon-nagyon nincs rendben (Dévényi), túlságosan senki sem kapaszkodik a témába, se pro, se kontra. (»Ugyan, kérlek.« »Hát jó, ha kérsz.«)
A legizgalmasabb 20 perc, nyilván nem véletlenül, az ilyen-olyan »sérelmekről« és az ezekből fakadó »indulatokról« szól – direkte és indirekte. Huth Gergely persze ezen a téren óriási császár, valami sérelmi überbőségszarúja lehet neki, meg szemre simán megmondja bármely sérelem faját, nemét, pontos magasságát és súlyát, s hogy jó formában van-e mostanában, vagy lesérült, pihentetni kellene, majd biztos kézzel húzza elő a tökéletesen alkalmas ellensérelmet, mint egy jó (vagy rossz) kungfu-filmben.
Úgy egy óránál, jobb híján azon kezdek tűnődni, vajon vannak-e politikai-közéletí síkokról származó zsigeri indulataim és – ami talán lényegesebb – egyenesen ezekből (tehát nem másból) fakadó politikai-közéleti vonzalmaim nekem is. Vannak. Elég egyetlen elemi felháborodás a tévéfotel mélyén, és szinte rögtön családtagnak érez az ember valakit, akinek korábban a létezéséről se tudott. Ami azt illeti, például Huth Gergelyt egész egyszerűen nem tudom nem szeretni, mióta a Havas a pályán c. műsorban a címszereplő főhős gyakorlatilag minden keze ügyében lévő tisztességtelen előnyét bevetne megpróbálta porig alázni (talán bizony ezért is lett meghívva az adásba, semmi másért). Hasonlóan jártam G. Fodor Gáborral is, akit – nini – szintén Havas kísérelt meg, közvetlenül a legutóbbi választások után, egy jólirányzott »politikai háttérműsor« segítségével egyszer s mindenkorra kiirtani a közéletből, sőt néhol úgy tűnt, az emberiség nagy könyvéből is. Rögtön az adás után meg is vettem GFG Schlett Istvánnal közösen jegyzett, Lú-e vagy szobor című remekművét, és istenuccse, egyszer még el is fogom olvasni. Köszönöm, Tanár Úr! De örökre bérelt helye van az én szívemben Polt Péternek is, akit meg Friderikusz Sanyi bácsi alázgatott volt, egészen gyomorforgató módon – a szerencsésen megboldogult Nap TV egyik adásában.”