A politikai erőszakról

„A nyugati világban a felvilágosodás óta az erőszak intenzitásának csökkentése és a társadalom pacifikálása a cél. Az erőszak morális diszkreditálása az erőszak feltétel nélküli elvetésétől az agresszív pacifizmusig terjed. Az erőszak mindenáron való elvetésének korlátjaira figyelmeztetve Orwell közvetlenül a II. világháború lezárásakor azt üzente a felelőtlen pacifistáknak, hogy »azok, akik megtagadják az erőszakot, ezt csak azért tehetik meg, mert mások gyakorolják a nevükben«. A polgári pacifizmus a humanista frázisok és a barbárság elleni megható szónoklatok mellett mindig felveszi fegyvertárába a sekélyes antimilitarizmust is, amellyel békeszeretetét és a nyers erőszaktól való eredendő viszolygását igyekszik kifejezni, miközben a legrafináltabb gazdasági kényszereket és a morális zsarolás széles spektrumát alkalmazza. Az ellenségei lecsillapítására bevetett trükkök arra jók, hogy a nyílt erőszakról való elítélő beszéd mellett ne kelljen szólni az általa alkalmazott rendszerszintű kényszerekről.

Napjaink politikai »lelki terrorja« a konkrét és egyértelmű erőszak helyett láthatatlan, morális nyomásgyakorlást használ céljai elérésére. A feszültségkeltés stratégiáját használó, felelősségre vonhatatlan NGO-k, az erőszakmentes akciók (non-violent action) megannyi formájával (blokád, látványos tiltakozások, occupy-taktika, szimbolikus konfrontációk) legitimációs krízist és tekintélyvesztést idéznek elő, az ehhez szükséges mozgósítást pedig a mesterséges erkölcsi felháborodás-keltésre bízzák, amelyről a médiában és a digitális térben zajló virtuális lincselés gondoskodik. A hosszas pszichológiai nyomás alá helyezés azt szolgálja, hogy a hatalom megelégelje azt és a kiprovokált – talán aránytalan – ellencsapás a stratégia megvalósítását az immár legitim ellentámadás erkölcsi felhatalmazásával vértezze fel. A »civil aktivisták« körében közkézen forgó kézikönyvek és forradalomcsináló kiskáték persze semmit se érnének a nagytőke részéről (olykor bujtatottan) nekik folyósított bőkezű támogatások, vagy az érzékenyítő tréningek és az ezeknél jóval gyakorlatiasabb demokrácia-tanfolyamok nélkül. A soft power mellett nagyon is kemény politikai érdekérvényesítésére képes eszközöket használnak (például gazdasági szankciók, összehangolt médiatámadások, provokáció, szervezett utcai tüntetéssorozat), ha a nemzeti szuverenitás eltörlése és a globális nagytőke korlátlan érdekérvényesítése a cél. 

Egy szó mint száz: a politikai erőszak nem tűnik el világunkból, csak rejtetten és kevésbé fájdalmasan, de talán sokkal szélesebb körben érvényesül. E leplezett erőszakkal szemben az önvédelem lehetőségei is korlátozottabbak, ugyanis nincsen támadás alá vehető világos célpont, sem olyan konkrét személy, aki felelőssé tehető. Ahogyan létrejött a »technikailag keresztül-kasul szervezett világ" (Carl Schmitt), úgy szívódott fel a hatalom a planetáris szuperstruktúrákba, amelyek absztrakt, de megfoghatatlan rendszert alkotnak, demokratikus úton (például nemzetiállami keretek között, a népszuverenitással) számon kérhetetlenek és politikailag érinthetetlenek. Ha pedig mégis sor kerül rá, alkalmazója nehezen menekül a nyilvános megbélyegzéstől. A »civilek«, a sajtó és a filantrópia mögé rejtőző nagytőke elleni állami fellépés ugyanis sokszor a sajtószabadságot, az emberi jogokat és a fejlődés lehetőségeit durván korlátozó hatalom diktatórikus vonásaként értelmeződik.”

A teljes írás a Kommentár 2017/2. számában olvasható.