Addig voltak elveim, amíg apám meg nem betegedett

„…Nem tudtak érdekelni a szabályok, de még az elveim sem. Önálló életre kelt a testem. Megkerestem az orvost, és úgy nyomtam a zsebébe a borítékot, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne…

Csak azt tudtam, hogy az apám élete perceken belül a kezébe kerül. Én pedig azt akartam, hogy tegyen meg mindent, ami tőle telik. Akár a pénz miatt, akár azért, mert látta a kislányt, aki remegve várja vissza azt az embert, akinek az élete a kezében van. Akartam, hogy lássa: milyen fontos annak a férfinak az élete, akit perceken belül meg fog műteni.

Ha visszajátszom a jelenetet, akkor látom a szemében a kérdőjeleket. Nem értette a kétségbeesésemet, sem az elszántságot, ahogy a zsebébe gyömöszöltem a borítékot. Engem valamelyest megnyugtat a dolog, pedig ő, mint orvos, így is, úgy is legjobb tudása szerint tenné a dolgát…

…A magam részéről egyszerűen csak tettem, amit annak idején anyám is tett ilyen helyzetekben. Ez már nemcsak egy boríték volt, hanem egy nagy koreográfia, egy rendszer szintű mechanizmus része, aminek a megfékezéséhez túlságosan gyenge és tanácstalan voltam.”