Még a Dűne írója sem tudja, hogy miről szól a prófécia
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
A zseniális író könyvéből készült filmsorozat hibája az, hogy csak annak lehet (talán) egészen szórakoztató, aki olvasta a könyvet.
„A sorozat egészen az évad végéig képes éreztetni velünk, hogy nyugi, ebből lesz valami, éppen ezért nézeti is magát a kitartó és nagyon kíváncsi nézőkkel, de azok, akik azért ültek le, mert egy komplex, ötletes, egyedi történetet jól elmesélve szerettek volna látni, szinte azonnal le is fognak mondani róla, azért, mert az egész rendkívül inkonzisztensnek tűnik. Hiába a remek színészi munka. Ian McShane zseniálisan játssza a firnyákos Szerda urat, a háború lejárt szavatosságú istenét. Jobb színészt el sem tudunk neki képzelni, mert a karaktert neki teremtették. Tökéletesen ad formát az öreg istenségnek, aki ha nem is lesz képes visszatérni a »köztudatba«, de akkor is mindent megtesz, hogy legalább teátrálisan vonuljon ki onnan. Mad Sweeney ír leprikónja egyszerre szimpatikus és idegesítő, Orlando Jones Mr. Nancy-je baromira szórakoztató, azzal együtt, hogy gyakorlatilag a »fuck« szó nála kötőszó. Ebben az évadban kétszer „mesél” és mind a kétszer úgy adja elő karakterét, hogy azt kívánjuk, bárcsak ő kapta volna azt az epizódot, amit Essie igaz történetének elmesélésre pazaroltak. Ugyan ilyen karakter Pablo Schreiber által alakított új főisten, Mr. World karaktere is, akit a színész alakítása igazán félelmetessé tesz. A kicsit noir stílben megjelenő, modoros világura félelmetesen zakkant maffia keresztapaként jelenik meg és tesz egy »visszautasíthatatlan ajánlatot« a békére Szerdának. Shadow, a főszereplő karateréből a The 100-ból ismert Ricky Whittle kihozza, amit ki lehet, viszont a forgatókönyv neki nem is enged túl sokat, mivel Shadow egy kicsit karakterisztikailag töketlenre sikeredett. Megvágja egy öntudattal rendelkező fa, egy teljes rendőrőrsöt »tépnek szét« az új Istenek, hiába találkozik a ragyogó glóriával díszített Jézussal, aki a medence vizén ülve (!) kortyolja a whyskijét, ő továbbra is tamáskodik, értetlenkedik, rinyál, ami kölcsönöz egy műbalhé bukét a szereplőnek.
Ami végképp dicséretre méltó, az a már általam sokat hangoztatott vizuális megvalósítás. A Csontok kertje, Anubis sivataga, az egyik Zorya nővér égboltja, a díszlet és a helyszínek mind végletekig részletesek, pompásak, élénkek, amikor kell színesek, amikor kell, nyomasztóan sötétek.
Az Amerikai istenek sorozat nem képes a televíziók képernyőjére adaptálni a könyv zsenialitását, de ez egyébként nem baj. Leginkább az vele a probléma, hogy az átlagnéző, aki csak megnézne egy jó sorozatot, nem biztos, hogy vevő lehet a sokszor erőltetett művészieskedésre, nem beszélve a gyakran abszurditásba átcsapó hatásvadászatra. Annak viszont nagyobb eséllyel elnyerheti a tetszését, aki olvasta Neil Gaiman remekművét, bár itt is megvan az esély, hogy úgy jár mint én: nem tudja eldönteni, hogy ez most jó-e, vagy rossz-e.”