Gerillaháború

„Ez a könyv használati utasítás. Gyakorlati felvilágosítást nyújt a gerilla-hadviseléshez, úgy is mondhatnánk: »útmutatást a fegyverfogáshoz« (Blanqui). Ugyanis, mint minden gerilla-hadviselésről szóló szöveg, amellett, hogy ismerteti annak történeti kialakulását és alakváltozásait, eközben akarva-akaratlanul taktikájáról, időnként akár harceljárás-szintű lépéseiről is beszámol. Ezért a gerilláról szóló mégoly ártatlan könyv is harci kiskáté.

Amikor a gerilla-harcmodort választó legnagyobb stratégák szövegeit mutatjuk be, óhatatlanul szót kell ejtenünk azokról a taktikai megoldásokról, amelyek kitűzött politikai céljaik eltérése dacára szorosan összekötik őket. Létezik ugyanis egy összefüggő gerilla-tradíció, amely a vendée-i katolikus parasztfelkeléstől az IRA függetlenségi háborúján át egészen a vietnami dzsungelharcig terjed. Ez a szöveghagyomány és a nyomában járó cselekedetek szoros ok-okozati összefüggésben állnak egymással, méghozzá úgy, hogy az elmélet gyakorlata mindenkor megelőzi a gyakorlat elméletét. Különösen, miután a gerilla kérdése már nem a »mi a teendő«, hanem a »hogyan csináljuk«. A gerilla-hadviselés és annak alkalmazása, vagyis a gerillaháború gyakorlat kérdése, mégpedig egyenlőtlen felek között a politikai küzdelem folytatása fegyverrel, a gyengébb fél révén.

A gerilla-hadviselés tehát inkább módszer, eljárás-sorozat és a valósághoz alakított taktikai mozgás, semmint valami koherens, statikus katonai rendszer. Az eltérő harci szituációkban, más és más környezetben alkalmazott gerilla-hadviselésnek persze léteznek közös szabályai. Ha mindenkori megvalósítója helyhez kötött is, a megvalósítás módja időtlen. A »felkelés művészetét« (Engels) külön szabályok szerint kell gyakorolni – ezek röviden arra vonatkoznak, hogy a hátrányban lévő védekező fél hogyan győzheti le a nálánál hatalmasabb támadót. Másként szólva: a gyenge milyen harci technikákkal tudja ledolgozni eredendő hátrányát és megakadályozni az erősebbet abban, hogy érvényesítse fölényét. A cél a hosszas küzdelem során fordítani az erőviszonyokon és kivárni a megfelelő időt, amikor esély nyílik a győzelemre.

Az eljárás korántsem bonyolult. Olyan közmondásos rögtönzések, harctérről hozott szállóigék, kipróbált megoldások összessége adja az íratlan gerilla-szabályzatot, amely egyaránt tartalmazza az »üss és fuss« általános parancsát, a »legjobb védekezés a támadás« közismert tételét, a meglepetés erejének, az alakváltoztatás előnyének és a rejtőzködés hasznának felismerését, valamint a saját erők kíméletét, az ellenség megtévesztését és a »mindenütt létező, de sehol sem látható” elv érvényesítését. Mindezt egészen addig kell alkalmazni, amíg annyira meg nem erősödik a gyengébb fél, hogy immár szemtől szemben is megküzdhet a meggyengített erősebbel. Ezért a gerilla-hadviselés a dialektikus háborúzás művészete.”