Soros-katonák és Orbán-zsoldosok

„A függetlenség illúzió. Mind igyekszünk gondolni valamit a világról, és amit gondolni tudunk róla, azt valamihez képest gondolhatjuk. Hogy lehetne a mai Magyarországon bárki is független például Orbán Viktortól? Politika nincs nélküle – és mennyi minden politika. Hogy minél több minden az legyen, arról maga gondoskodik.

A háborús retorika és észjárás nem önmagáért van. Az ellenségkeresés és -teremtés mellett azért is, hogy megkerülhetetlen legyen az első ember, pártostul. Kénytelenek vagyunk bemenni az utcájába. Hogy ki a kijelölt ellenség, nem mellékes, de még fontosabb, hogy így gyarapszik a rezsim kritikusainak, ellenfeleinek tábora is. A kép fekete-fehérré egyszerűsödik, semlegesnek maradni lehetetlen. Vagy-vagy. A miniszterelnök nyerésre áll. A háborút ő akarja, a szabályait ő alakítja, kételyekkel ő bajlódik a legkevésbé, neki hazai a pálya. A miniszterelnök hivatásos katona. Mi nem vagyunk azok.

A sajtó, a média helyzete senkit sem érdekel.

A sajtón és a médián kívül. Borzongva figyeljük, ki mit művel, nem értjük, miért teszi, de ez belügy. Országos balhé csak kiemelt sztorikból lesz – amilyen a Népszabadság bezárása volt –, és azok lángja-füstje is kialszik-eloszlik hamar. Az újságíró nem népszerű szerzet, így alakult. A legtöbbet az első médiaháború környékén veszítette ezen a vonalon. A kilencvenes évek elején ment egymásnak először két oldal engesztelhetetlenül, azóta tudja úgy a közönség: mindenki valakié, hogy a cikkek, rádióinterjúk, tévériportok nem újságírói ötletek, szerkesztői döntések alapján születnek. Hogy megíratják, lediktálják mindet valakik. Tudjuk, kik. A politika és a gazdaság utasít, a dolgozó végrehajt. A közönség nem szomorú akkor sem, ha műhelyeket taposnak szét, inkább elégedett. Sőt, boldog. Az ellenség katonái megérdemlik, hogy lemészárolják őket.

Senki sem hiszi el, hogy a sajtó nem ilyen. Hogy a tisztességes újságok azt írják, amit szeretnének. Hogy a tartalom nem megrendelők megrendelésére születik, hanem azt tükrözi, amilyennek a szerkesztőségek a valóságot látják. Pedig így működött kinyírásáig a Népszabadság, leteperése előtt az Origo, így az Index és a 444, nem máshogy most a Heti Válasz, a Magyar Nemzet. A legjobb csapatok még csak nem is gondosan kimunkált ideológia fonalát követve lesznek olyanok, amilyennek látszanak. Ez is az egyes szerzők tudásából-karakteréből adódik össze. Az újságíró magától okos vagy ostoba.

Mindegy, mennyire szimpatikusak, de: a 444 nem azért »liberális«, mert Soros György elvárja tőle. Uj Péternek, csapatának – és mindenkinek, akire nem nehezedik rá a hatalom mancsa – nem azért van elege a miniszterelnökből, mert magasabb szempontok miatt kötelező így éreznie. Azért van elege, mert a miniszterelnök és a pártja hét éve dolgozik azon, hogy így legyen. De hiába minden katonázás, ebben a kultúrában civilek a játékosok. Akkor is, amikor undorodnak, támadnak, kedvelnek és gyűlölnek.

Ez még csak nem is világnézeti kérdés. Módszertani. Az orbáni valóságmagyarázatok hatékonyságának feltétele bizonyos monopóliumok megszerzése és uralása. Mivel a Fidesz valósága konstruált és alternatív – egyszerűbben szólva: hamis –, a belőle fakadó áligazságok terjesztése ellenőrzött gépezetek nélkül lehetetlen. A valaha volt harcok önkéntesei nem tűntek el nyomtalanul, de seregük az idő múlásával és egyes felismerések terjedésével fogyatkozik. Kiüresített politikai termék hit tárgya nem lehet, és a személyiség varázsának ereje sem végtelen.

Ebből is adódik: zsoldosok nélkül nem működhet a szisztéma. Plusz a habonyi–finkelsteini új média új jelenségeket teremt. Ripostokat, TV2-ket, Origókat, 888-akat. Olyasmiket, amiktől a másutt aktív régi hívek gyomra is felfordulhat. Bár sikereiket a cél szentesíti az eszközt alapon elfogadják, termelni ezekben a gyárakban befogott orral sem igen bírnának.

Ez a differencia egykori és mostani szembenállások között. Fura, hogy azt, ami a rendszerváltás után volt, háborúnak neveztük. A mából nézve játéknak tűnik. A felek lehetőségei nem voltak egyformák, a sokszor emlegetett balos túlsúly igenis létezett, a szerkesztőségek és az újságírók azonban legalább elhitték – innen is, onnan is –, hogy igazuk van. Amit mondtak, azt úgy is gondolták, ahogyan mondták, és nem volt mit szégyellniük. Sokszor tévedtek, túllőttek a célon, voltak közöttük romlott, cinikus, korrupt figurák. De valóságos valóságok versenye zajlott, amelyekből nem hiányzott a tartalom. A cél a győzelem volt, nem a másik eltiprása, végleges megsemmisítése. Nemhogy a politikusok, az újságírók is szóba álltak egymással a Parlament folyosóin.

Írtam már korábban: a médiaegyensúlynak nevezett valami megteremtésének orbáni ideájáról régóta tudtunk. Csakhogy tényleg egyensúlyként képzeltük el. Egy izzadságosan épített új birodalommal az egyik oldalon, egy továbbra is létező világgal kívül rajta, árnyalatokkal a kettő között. Több szempontból is tévedtünk. Az egyensúly most azt jelenti, hogy másutt ne legyen semmi. Ennek érdekében mindenkit bele kell kényszeríteni a háborús logikába. A függetlenség itt már nem illúzió, hanem hiány a szótárban.

Aki nincs velünk, ellenünk van, aki ellenünk van, katona. Ezt kell sulykolni. Mindent, amit teszünk, ez legitimál, más nem hitelesítheti ámokfutásainkat.

Orbán Viktor hivatásos katona. Embereinek jó része is az. Többükről tudjuk – mi is itt éltünk az elmúlt 27 évben –, hogy minden szavuk és tettük kimódolt hazugság. Persze nincs háború zsoldosok nélkül, ez is evidencia. És ha háború zajlik, előnyből indulnak csatába a zsoldosok a katonának hazudott civilekkel szemben. De mit fognak tenni akkor – akár a borotválkozótükör előtt –, ha a magyar emberek rájönnek, hogy béke van?”