Vagy ennyire lenézik az embereket, vagy az emberek többsége tényleg ezen a szinten áll
A nemzeti konzultációs ív elolvasása után...
Nagyjából épp 15 esztendővel ezelőtt kitűztem egy kokárdát a kabátomra. Ma már semmit sem vennék magamra, amit Ön kér, és semmit se olvasnék nyilvánosan, amihez Önnek köze van.
„Nagyjából épp 15 esztendővel ezelőtt kitűztem egy kokárdát a kabátomra. A metsző hideg tél lassan kezdett átfordulni tavaszba. A nap egyre gyakrabban merészkedett ki a felhők mögül, az esték egyre kevésbé voltak hidegek, így néha már törzshelyünk, a Kamara kávézó teraszára is ki lehetett ülni egyik kezünkben egy fröccsel, a másikban Heti Válasszal, Demokratával, vagy Magyar Nemzettel. Direkt úgy tartva, hogy lássák - én polgári sajtót olvasok. Ön kérte, hogy tűzzük ki azt a kokárdát, és olvassuk azt a sajtót. Ma már semmit sem vennék magamra, amit Ön kér, és semmit se olvasnék nyilvánosan, amihez Önnek köze van.
Mert szégyellném magam. Ön helyett. Másfél évtized telt el. Nem olyan sok idő - mégis egy örökkévalóság.
Akkor, 2002-ben húsz éves voltam, és életemben először éreztem, hogy pontosan tudom, hova tartozom. Az irigy, alpári, proli Magyarországgal szemben a nemzetihez, a keresztényhez, a polgárihoz, amely nem a mocskolódás és köpködés, hanem a »szeretet és összefogás« erejében hisz.
Emlékszik még egyáltalán ezekre a szavakra, Viktor? Én még igen. Itt szorongatom a kezemben utolsó reliktumaként egy nyomtalanul elpusztult világnak. Amelyet nem az akkor még majd' minden címlapról, és majd' minden hullámhosszon ordító ballib média, vagy a tavaszi bukást követő nyolc lidércnyomásos év pusztított el.”