Akkor, 2002-ben húsz éves voltam, és életemben először éreztem, hogy pontosan tudom, hova tartozom. Az irigy, alpári, proli Magyarországgal szemben a nemzetihez, a keresztényhez, a polgárihoz, amely nem a mocskolódás és köpködés, hanem a »szeretet és összefogás« erejében hisz.
Emlékszik még egyáltalán ezekre a szavakra, Viktor? Én még igen. Itt szorongatom a kezemben utolsó reliktumaként egy nyomtalanul elpusztult világnak. Amelyet nem az akkor még majd' minden címlapról, és majd' minden hullámhosszon ordító ballib média, vagy a tavaszi bukást követő nyolc lidércnyomásos év pusztított el.”