Eljött az igazság utáni világ a magát komolyan vevő sajtóban is

Donald Trump következő négy éve olyan hullámvasút lesz, amilyet a világpolitikában rég nem láttunk. Ennek csak az egyik oka az, hogy a megválasztott amerikai elnök egy rendkívül ellentmondásos, karakán, makacs és kitartó ember, aki nem fél kíméletlenül és gyakran igazságtalanul beleszállni bárkibe, aki nem tetszik neki. A másik oka az, hogy a vele szemben – gyakran joggal – kritikus újságírók egy része úgy tűnik, hogy teljesen elveszítette az eszét.

Az elmúlt héten kirobbant botrány iskolapéldája a fenti felállásnak. Lássuk a tényeket: Trump politikai ellenfelei az amerikai szokásoknak megfelelően összeállítottak egy dokumentumot az akkor még csak jelöltaspiráns, majd elnökjelölt viselt dolgairól. Nyilván nem volt nehéz dolguk, Trump a befektetései mellett első számú celeb volt az elmúlt évtizedekben, van miből dolgozni. A dossziéban persze súlyos dolgok vannak, a celebségből fakadó blődségeknél sokkal súlyosabb dolgok.

A dosszié tavaly nyár óta keringett Washingtonban, látták azt politikusok és újságírók, megkapta a brit és az amerikai titkosszolgálat is. A New York Times szerint ez volt a legrosszabbul őrzött titok a fővárosban. Mégis: a dokumentumokban foglaltak minimális részét jelentették csak meg a nyilvánosság előtt a sajtómunkások. Egyszerű okuk volt erre: az újságírók egyszerűen nem tudták igazolni a szenzációs állítások valóságtartalmát. És egy normális világban valahol itt van vége a történetnek, a dosszié meg repül valami poros fiók mélyére. Ha majd bejön valami új infó, és tudják igazolni, akkor majd előkaparják onnan.

Azonban az orosz hackertámadásokról szóló jelentés mellé a két elnök – a leköszönő és a megválasztott – is megkapta ennek a dossziénak a kivonatolt verzióját. Az erről értesülő CNN pedig rendkívül óvatosan fogalmazva arról írt: van egy dosszié, amiben nagy vonalakban ezt és ezt állítják, és ez tűnt annyira hitelesnek, hogy az amerikai hírszerzés tájékoztassa róla Trumpot és Obamát, hozzátéve: a lap újságírói nem tudták megerősíteni az állításokat. Ez még mindig nem lépi át az etikus kereteket, hírértéke is van, igaz is. A New York Times hasonlóképpen fogalmazott, bár ők kicsit több részletet árultak el a dokumentumra nézve. A Buzzfeed pedig fogta, és kitette egyben az egészet, odaírva, hogy hát ők sem tudják igazolni, de döntsd el inkább te, hogy mi igaz belőle, és mi nem.

Itt veszett el ez az ügy.

Kétségtelen: jogos kérdés vizsgálni, hogy az orosz kormányzat milyen módon és miért avatkozott be a kampányba, ahogy az is fontos kérdés, hogy zsarolható-e az új elnök. Az is világos, hogy bárki simán el tudja képzelni Trumpról a dossziéban foglaltakat, a pikáns részletekkel együtt. Pont ez a lényeg. Nehéz megindokolni ugyanis, hogy egy szerkesztőség ezt az anyagot a nyilvánosság elé tárja mindenféle kutatás, magyarázat és megerősítés nélkül. Ennek egyedül két célja lehet: kattintásvadászat, ami rövid távon érthető, hosszú távon kevésbé; illetve a lejáratás. Nagyjából akkora sportértéke volt lehozni ezt a dossziét, mint megkérdezni Terry Blacket arról, hogy Vona meleg-e.

Nem tudok másra gondolni, mint hogy a tények utáni világ, a közösségi hálózatokon terjedő kamuhírek, és a propagandaháború valóságát innentől kezdve a magát komolynak tartó, de a tényekre legalábbis jobban adó sajtó is legitimálja. És lám, így szólt a New York Times összefoglaló cikkének címe szerdán: „Így vált egy szenzációs, nem igazolt dosszié krízissé Donald Trump számára”.

Most már mindegy, hogy senki nem tudja bebizonyítani az állítások igazát. Ez egy krízis. Így vált krízissé. Így zárul a cikk: „Most, az egyik legvitatottabb választás után az amerikaiak megosztottak és zavarodottak azügyben, hogy mit higgyenek a következő elnökről. És nincs kilátás arra, hogy hamar teljes képet kapunk az ellene felhozott vádak igazságáról.” 

Trump nyugodt szívvel kiabálhatja most már Twitteren, hogy a „média kamu” – nincs kilátás ugyanis arra, hogy hamar teljes képet kapunk a média ellen felhozott vádak igazságáról.