Volt miről beszélnünk Orbán Viktor miniszterelnökkel

Örvendetes, hogy az RMDSZ kérése nyomán közösségünk nagy számban és egységesen szavazott, megakadályozva, hogy Romániának magyarellenes elnöke legyen.

Nem gondolom, hogy máris eldőlt volna, kié lesz a hatalom 2018 tavasza után.
„Hát ez sem fog összejönni a magyar liberális értelmiségnek. A magyar liberális értelmiségnek évtizedek óta nem sikerül semmi. Utolsó szép élményüknek a kilencvenes évek elején-közepén örvendhettek, amikor erőfeszítéseiknek hála létrejött a szocialisták és a szabad demokraták koalíciója. Előbb ellenzékben, Demokratikus Charta néven, majd a '94-es választások után – amikor technikailag már nem is volt rá szükség. Mi lett belőle, tudjuk.
A magyar liberális értelmiség ballépésein rugózni nem különösebben nívós intellektuális kihívás napjainkban, bizonyos belpolitikai folyamatok értelmezéséhez mindazonáltal elengedhetetlen. Eldőlni látszik ugyanis: hiába buzgólkodtak az elmúlt hetekben sokan, hogy újabb fából vaskarika szövetséget segítsenek tető alá hozni a szent célok érdekében. A hét végén történtek után bús és bánatos a Heller Ágnes–Haraszti Miklós-univerzum – Medgyessy Péterről nem is beszélve, igaz, ő nem annyira liberális értelmiségi, mint amennyire sajátos karakterű exminiszterelnök –, mivel a Jobbik világossá tette, nagy tét ide vagy oda, nem lesz közösködés a 2018-as parlamenti választások előtt.
A biztonság kedvéért nyilatkozatot is elfogadott erről a párt országos választmánya. Olyan nyilatkozat nyilván nincs, amit egy másik nyilatkozattal, esetleg határozattal vagy állásfoglalással ne lehetne felülírni, ennek ellenére célszerűbb immár abból kiindulni, hogy a farkasok és a bárányok – hogy ki mi a képletben, mindenki döntse el maga – önállóan iparkodnak majd megbirkózni az előttük álló feladattal. Mármint Orbán Viktor megdöntésével. Ebbe az irányba mutat egy másik, viszonylag apró, de parlamenten belüli formáció megnyilvánulása is: hagyományaihoz híven a schiffertelenített LMP sem óhajt bebújni mások hóna alá.
Mielőtt rátérnénk arra, hogy mi következik ebből, egy pillanatra még muszáj elidőzni az elbukni látszó kezdeményezés tartalma környékén, kiragadva egyik-másik speciális momentumot. Elsősorban azt, hogy a felvetés szerint – az ördöggel is szabad cimborálni avégett, hogy a földdel tegyük egyenlővé Orbán Viktort – a Jobbik tényleg ugyanazt a szerepet kapta volna, ami a bumfordi MSZP-nek jutott huszonöt évvel ezelőtt. Akkor Antall József, illetve Boross Péter voltak a diktátorok, akiknek az eltávolítása a hatalomból nem tűrhetett halasztást. Hogy ez mielőbb megtörténhessen, gyorsan meg kellett bocsátani a kommunisták utódpártjának. Így lettek mintademokraták a szocialisták úgyszólván egyik pillanatról a másikra. A Jobbiknak nehezebb-rögösebb lett volna bejárnia egy hasonló utat hasonló sebességgel, mivel ebben a kontextusban nehezebb eldobni az árpádsávos múltat, mint a sarló-kalapácsosat, de az esélyt, lám, sokan szívesen megadták volna neki.
Igen ám, csakhogy utóbbiak nem veszik észre, milyen irtóztatóak a különbségek 1993 és 2017 között. Egykor kétségkívül óriási jelentősége volt annak, hogy a liberális értelmiség mit szeretne, mit forszíroz, mit támogat, mire bólint, mije fáj. Mostani állásfoglalásaik, kezdeményezéseik ezzel szemben súlytalanok. Teljesen függetlenül attól, hogy van-e bennük valami, ami – tegyük fel, mert előfordulhat – akár megfontolandó is lehetne.
Amikor a Jobbik azt mondja, a XXI. század jelenségeként távol szeretné tartani magát a XX. század korrupcióban gyökerező pártjaitól, az csak szlogen, mégis beletalál a lényegbe. Az a bizonyos szövetség – a DK-tól az MSZP-n át a Jobbikig, bevonva szükség esetén szegény kis LMP-t is – mindenekelőtt azért nem jöhet létre, mert az időbeni eltolódásokat képtelenség szinkronizálni. Hogy mi a jövő, arról fogalmunk sincs. De hogy a múlt micsoda, azzal tisztában vagyunk. Hiszen fel-felbukkan rendszeresen, nem hajlandó hagyni, hogy elfelejtsük. Amit mond, állít, akar ilyenkor, az mindenhogyan kontraproduktív. Egyszerűbben: azért kizárt az ultrabalos-radikáljobbos választási koalíció, mert a puszta létrejöttébe kódolva lenne a totális bukás. Többet vinne, mint amennyit hozna. Egy ide kívánkozó nüansz: miközben baloldaliak-liberálisok azon elmélkednek-polemizálnak – olykor fogcsikorgatva –, hogy el szabad-e nézni a Jobbik nácizmusát, fel sem merül bennük, hogy a jobbikos szavazók vajon szeretnének-e elnézni bármit is a gyurcsányi szubkultúrának.
A vonatkozó történetnek ezzel természetesen koránt sincs még vége. A felmerülhető részletek közül egyet ragadnék ki egyelőre. Nem gondolom, hogy máris eldőlt volna, kié lesz a hatalom 2018 tavasza után. A Fidesz fölénye jelentős, ám az időközi választásokon többször is bebizonyosodott, hogy az egyéni körzetekben nem verhetetlenek a párt jelöltjei. Az újabb Orbán Viktor-i abszolút többség ebben a pillanatban is valószínű, mérget azonban senki sem venne rá. Ha netalántán nem jön össze, akkor lesz érdekes technikai – vagy bármilyen – koalíciókról merengeni ismét. Akkor lesz érdekes csak igazán.”