Újra hasít a magyar evezős sport!

Tevesz László történész, a Műegyetemi Evezős Club edzőjének írása

Brit és magyar nyolcas. A hagyományok erejében, a tömegbázis nagyságában és a felkészülés feltételeiben óriási a különbség – amit a vízen sikerült minimálissá zsugorítani. A magyar ifjúsági válogatott nyolcas legénysége izgalmas versenyben ezüstérmet szerzett a poznani Ifjúsági Kupán. 

I.

Ha Magyarországon a hétköznapi beszélgetésekben szóba kerül az evezés, mindenki azt kérdezgeti, hogy kajakról vagy kenuról van-e szó. Nagy-Britanniában és az angolszász országokban ilyesmi fel sem vetődhet: ott az evezés nagy becsben tartott, igazán népszerű nemzeti sportnak számít. És nem csupán arról van szó, hogy Nagy-Britannia, USA, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland evezősei a világbajnokságokon és olimpiákon sikert sikerre halmoznak. Az evezés Nagy Britanniában már azelőtt nemzeti sport volt, hogy Athénban 1896-ban megrendezték az első újkori olimpiát. Sőt, a helyzet igazából az, hogy Coubertin báró a brit kollégiumi és egyetemi sport példáján felbuzdulva indította útjára az olimpiai mozgalmat, egyebek mellett a kiváló fizikumnak örvendő angol evezős diákok életformáját követendő mintának tartva! 

A brit evezés története szétszálazhatatlanul összeszövődik az arisztokratikus hagyományokkal, a magániskolai elitneveléssel és a brit nemzettudattal. Gyökerei oda nyúlnak vissza, hogy a 18. századi Angliában komoly közéleti vita kerekedett arról, hogy a lovagi életforma lehanyatlásával, a „luxus” nyomán fellépő elkényelmesedett életforma térnyerésével és a társadalmi mobilitás felgyorsulásával hogyan őrizhetők meg a klasszikus férfierények. A vita sodrában, a 19. századra született meg a modern gentleman eszménye: a művelt, kifinomult viselkedéskultúrájú, stílusos férfi ideája, aki szelleme és modora pallérozása mellett a testedzésre is nagy gondot fordít; aki nem csak a társasági életben, az üzleti világban és a politikában mozog otthonosan, hanem a sportpályákon is. 

A sport ugyanis a férfinevelés legjobb módja – hangoztatták a korabeliek –, a versenyszellem, a küzdeni tudás, a kitartás, a csapatszellem és a fair play legbiztosabban a testet megizzasztó,  férfias küzdelmekben sajátítható el. A lovagi tornák, a fegyverforgatás és a vadászatok helyét immáron a sport vette át, amivel a brit birodalom sorsát szívükön viselő edzők és mentorok a korábbinál kifinomultabb formában igyekeztek fejleszteni az ifjak férfiasságát, ügyességét és testi erejét. A brit elitet kinevelő olyan patinás magániskolák, mint az Eton, a Rugby, a Harrow, a 19. századtól komoly és igen eredményes erőfeszítéseket tettek azért, hogy a csapatsportok szervesen beépüljenek az iskolai életforma keretei közé. S ugyanez történt a nagy angol egyetemeken is, Oxfordban és Cambridge-ben. „A waterlooi ütközetet Eton sportpályáin nyertük meg” – hangzott a korabeli mondás. 

A diáksport e formája messze több mint testnevelés: nem az iskolai tanórák keretei között zajlik, hanem a középiskolai, illetve az egyetemi kollégiumok mellett megszerveződő sportcsapatok edzésein. Ezek a bentlakásos intézmények nagyfokú autonómiával bírnak – saját címerrel, uniformissal, szabályrendszerrel, rítusokkal és hagyományokkal. A legrégebbieket a 11. században alapították az oxfordi és a cambridge-i diákok; a londoni Westmister’s School pedig 1179-es alapítású. A 19. században sorra alakultak a kollégiumok szerves részévé váló különféle sportcsapatok, immáron a versenypályákon is öregbítve a diákközösségi intézmények hírnevét. Nagy-Britanniában nagy megtiszteltetés, ha valakit felvesznek egy kollégiumba; annál pedig nincs nagyobb elismerés, mint amikor valaki az edzésen nyújtott teljesítménye alapján bekerül a kollégiumi csapatba. 

Sport és oktatás e kollégiumi modelljét követte a 20. századra kiépülő brit állami oktatási rendszer, illetve az összes angolszász ország oktatási rendszere is. Nagy-Britanniában a rugby és a krikett; az Egyesült Államokban az amerikai foci, a baseball és a kosár; Kanadában a kanadai futball és a lacrosse vált ily módon egyfajta nemzeti sportággá. Az evezés pedig minden angolszász országban – ide értve Ausztráliát és Új-Zélandot is – a legnagyobb presztízzsel bíró kollégiumi sporttá nőtte ki magát.

Bár az evezés egyéni sportágként is űzhető, az evezős nyolcas lett a sportág „királykategóriája”, mégpedig éppen azért, mert csapatsport jellege miatt kiválóan illeszkedik a kollégiumi rendszerbe. Nyolc ember mozgásának és akaratának tökéletes összehangolásához nem csupán rengeteg közös munka és erőfeszítés szükségeltetik, hanem közös életforma, közös értékrend és erős összetartozás-tudat is. Evezős nyolcas és kollégiumi közösség kölcsönösen erősíti egymást. 

Brit kollégiumi nyolcas legénysége 1911-ben

Nem véletlen, hogy a nyolcasok egymás közötti összecsapásának hatalmas érdeklődésre tart számot Nagy-Britanniában és az angolszász országokban. A 19. század dereka óta rendeznek olyan egyetemi párviadalokat, mint az Oxford-Cambridge Ragatta vagy a Harvard-Yale Regatta; s olyan üldözéses versenyeket, mint a londoni Head of the River vagy a bostoni Head of the Charles. A világ legrangosabb evezős versenyén, a Temzén 1839 óta megrendezésre kerülő Henley Royal Regattán pedig a férfi nyolcasok nyílt versenye örvend a legnagyobb presztízsnek (The Grand Challenge Cup), de külön megmérkőznek egymással az egyetemi, illetve a középiskolai kollégiumi, valamint az egyesületi nyolcasok is (The Temple Challenge Cup, The Princess Elizabeth Challenge Cuo, The Thames Challenge Cup).

Amíg a 19. században Waterloo, addig a két világháború között az 1936-os berlini olimpia vált egyfajta világmentő „angolszász” nemzeti hőstetté, ahol a kollégiumi sporton megedződött washingtoni egyetemi nyolcas az amerikai válogatott színeiben legyőzte a németek egységét.

A kollégiumi evezés elsősorban az életre kíván nevelni, de a versenysport területén is kiváló alapokat ad: a brit, illetve az angolszász versenyevezés utánpótlása ebből a közegből kerül ki. A brit, amerikai, kanadai, ausztrál és új-zélandi válogatott evezősök többsége a kollégiumi nyolcasok küzdelmeiben érett profi versenyzővé. A kiválasztás az ifjúsági (17-18 éves) korosztályban kezdődik. A kollégiumi csapatok legjobb versenyzőiből állítják össze a nemzeti ifjúsági válogatott csapatokat. 

A legnagyobb bázissal a brit evezős sport gazdálkodhat. A kollégiumi nyolcasok tagjai kemény csatát vívnak azért, hogy bekerüljenek a válogatottba. Akinek nem sikerül beverekednie magát az Ifjúsági Világbajnokságra utazó „A” keretbe, az az európai Ifjúsági Kupára (Coupe de la Jeunesse) készül a „B” kerettel. Ez a versengés olyan kiélezett, hogy csupán minimális a különbség az „A” és a „B” keret között. Akik tehát lemaradnak a Világbajnokságról, nagy valószínűséggel az Ifjúsági Kupa élvonalában, a leggyakrabban dobogós helyen végeznek. 

Így volt ez az idén is Poznanban. 

A férfi nagycsapatok versenyében mindkét napon a britek gyűjtötték be az aranyat: váltott evezős négyesben, kormányos váltott evezős négyesben, párevezős négypárban és nyolcasban egyaránt.  A várakozásoknak megfelelően a "királykategóriában", a nyolcasban volt a csata a legkiélezettebb. A britek ellen az olasz, a holland és a magyar egység sorakozott fel. 

Arra bízvást lehetett számítani, hogy az olasz csapat erős egységgel érkezik. Akárcsak az angolok, az olaszok is kiváló evezős utánpótlással büszkélkedhetnek; ugyancsak nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy nyolcasban jó csapataik legyenek; s róluk is elmondható, hogy az Ifjúsági Kupán induló egységeik erőben alig maradnak el a Világbajnokságra utazó „A” keret csapataitól. Az Ifjúsági Kupa nyolcas számában csaknem mindig ez a két nemzet szerzi meg az elsőséget: 2004-ben, 2006-ban, 2010-ben, 2012-ben, 2014-ben és 2015-ben az olasz, 2005-ben, 2008-ban, 2009-ben, 2011-ben és 2013-ban a brit nyolcas tagjai állhattak a dobogó legfelső fokára.

De mit keresett egy ilyen erős mezőnyben magyar nyolcas? Ilyenre igen ritkán adódik példa rangosabb nemzetközi versenyen. A magyar evezés ugyanis sokkal kisebb utánpótlás-bázisból gazdálkodhat, mint a brit vagy az olasz, s hagyományai is sokban eltérnek az angolszász modelltől. 

II.

Magyarországon a testnevelés nem az angolszász módi arisztokratikusabb nevelés mintája szerint szerveződött meg, hanem a német polgári tornászmozgalom iránymutatását követte. Azaz nem a versenysportágak, hanem az egyén testi fejlődését és fegyelmezettségét előtérbe helyező testnevelésórák váltak a kötelező tanterv részévé.

Az evezés honi hagyományai viszont az állami oktatásrendszer kiépülése előtti időkig nyúlnak vissza. A reformkori liberális nemesi elit a brit gentleman-eszme jegyében honosította meg az evezést Magyarországon. A sportágat a század végén már nem csak nemesi származásúak, hanem polgárok is nagy számban űzték, de a klubok a tagfeltételt minden esetben a gentleman etikett szabályrendszerének betartásához kötötték. A magyar egyesületek rendszerint nem kötődtek oktatási intézményekhez (ez alól kivételt képez a Műegyetemi Evezős Club, a Tudományegyetem és a Ludovika), de kereteik között a mintának tartott brit kollégiumokéhoz hasonló közösségi élet bontakozott ki.

A Hunnia evezős klub legénysége a századfordulón

Az evezés „úri” sportágként egészen a második világháborúig nagy presztízsnek örvendett, a magyar evezős sport pedig a korbeli nemzetközi versenyeken igazán szép sikereket könyvelhetett el. Az „aranykorban”, a harmincas években Magyarországnak rendszeresen voltak nemzetközi szinten számottevő klubnyolcasai és erős válogatott nyolcasa. A Hungária és a Pannónia legénysége rendszeresen diadalmaskodott a bécsi regattán, s kiélezett csatát vívott a Cambridge egyetemi csapatával a Duna budapesti szakaszán. A magyar válogatott nyolcas zsinórban háromszor szerzett aranyat az Európa Bajnokságokon (mivel ekkor még nem volt VB, az olimpia után ez számított a legrangosabb nemzetközi versenynek), s bejutott az 1936-os berlini olimpia döntőjébe is.  

A második világégés után  kiépülő politikai rendszer viszont komoly törést okozott a sportág hazai történetében. Az evezés éppen a nemesi hagyományokhoz és a brit eszményekhez kötődő „úri” jellege miatt vált mellőzötté. A régi nagy klubokat vagy betiltották és feloszlatták, vagy államosították. A sportág rangja, népszerűsége rövidesen lehanyatlott; s bár magyar vezős válogattotnak nagyszerű versenyzői, nemzetközi szinten eredményes egységei továbbra is voltak, sikerei nem mérhetők a harmincas évekéhez.  

A rendszerváltás utáni időszakban a sportág rengeteg nehézséggel találta magát szembe, s máig küzd az anyagi erőforrások szűkösségével, illetve azzal, hogy nem elég széles az utánpótlás bázisa. Manapság egyébként is egyre kevesebb diák megy el sportolni, s akik vállalják a versenysporttal együtt járó küzdelmes diákéveket, érthető módon inkább a magyar sikersportágakat, az úszást, a vízilabdát vagy kajak-kenut választják. És ami még talán ennél is nagyobb gond: a serdülő-ifjúsági korosztályból kinövő sportolók jelentős része lemorzsolódik az érettségi és a pályaválasztás éveiben. Éppen akkor, amikor a sokéves kitartó edzésmunka beérne. 

Csaknem csodaszámba megy, hogy a magyar evezősök ilyen körülmények között is derekasan megállják a helyüket nemzetközi versenyeken. A magyar evezős válogatottnak minden olimpián voltak kvótás versenyzői (ami a sportág mérhetetlenül nagy nemzetközi népszerűsége miatt már önmagában eredménynek számít!); nem egyszer olimpiai döntős csapatai; világbajnokai, világbajnoki érmesei. És az utánpótlás vonalán sem maradt el a siker: ifjúsági VB-ről, EB-ről, s az ezek után rangban következő európai Ifjúsági Kupáról rendszeresen éremmel térnek haza a magyar sportolók. 

Arra viszont eddig gondolni sem lehetett, hogy a sportág „királyszámában”, a nyolcasban a magyar utánpótlás-csapat komoly ellenfele lehet a kollégiumi nyolcasok legjobbjaiból összeverbuvált brit válogatottnak. Mégis ezzel a célkitűzéssel fogtak bele egy magyar nyolcas felépítésébe néhány évvel ezelőtt a Műegyetemi Evezős Club vezetői és edzői. A brit modellt alapul véve 13-14éves srácokat abban a szellemben kezdtek nevelni, hogy ifjúsági és felnőtt korosztályban nemzetközi vizeken is versenyképes nyolcast lehessen belőlük összeállítani.

Jóllehet a programban részt vevő fiatalok nem közös oktatási intézménybe járnak, a klubban igyekeznek a számukra „kollégiumi” feltételeket biztosítani. Tanulószoba, konyha, ágyakkal felszerelt klubhelyiség áll a sportolók rendelkezésére; rendszeresek a csapatszellemet és az önállóságot erősítő közös társadalmi munkák; az edzés mindig motorcsónakos felügyelettel, szervezett, fegyelmezett keretek között zajlik; az idősebb versenyzőkből szerveződő mentorcsapat pedig igyekszik életvezetési tanácsokkal ellátni az ifjakat. Akárcsak Angliában, itt is az „életre nevelés” jegyében foglalkoznak a sportolókkal, s igyekszenek a közösségi összetartást minden módon erősíteni. A programtól azt remélik, hogy a versenyzők felnőtt korukban sem morzsolódnak le, a tehetségesebb, elszántabb fiatalokból pedig vérbeli versenysportoló válik. 

A program irányítói a tavalyi évben együttműködést kezdeményeztek más magyar klubokkal, előbb a Szegeddel, majd a Csepellel, hogy közösen olyan nyolcast állítsanak ki, amely a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyét. Már 2015 nyarán elkezdődött a közös munka: a Műegyetem hat és a Szeged két versenyzője közös edzőtáborokon, s 2-3 napos, úgynevezett „hétvégi összetartásokon” igyekezett felkészülni a nemzetközi megmérettetésre. A kezdeményezéshez ugyanezen év őszén két csepeli versenyző csatlakozott. 

A program szervezői és résztvevői időt és energiát nem sajnálva mindent megtettek azért, hogy együtt készülhessen a csapat; s önerőből sikerült előteremteniük az edzőtáborozás és a felkészülési versenyek anyagi fedezetét – ami bizony nem csekély összegre rúgott.

A fiatalok klubegyesülés keretében megjárták Zágrábot, Londont, Luzert; válogatott színekben pedig Magyarországot képviselték a 2016-os Ifjúsági Európa Bajnokságon és a már említett poznani Ifjúsági Kupán. 

Ifjúsági magyar nyolcas a londoni Head of the Riveren

Londonban részt vettek a világhírű Head of the River üldözéses verseny kollégiumi és felnőtt mezőnyében egyaránt. Saját korosztályukban 91 indulóból a 12.  helyen végeztek, alig elmaradva az olyan rangos iskolai csapatoktól, mint az Eton, a Westminster és a St. Paul. A felnőttek mezőnyében 341 induló közül a 38-ikként értek célba. A luzerni  regatta ifjúsági nyolcas számában bronzérmet szereztek. Az ifjúsági EB-n néhány tizeddel maradtak csak le a hatos A döntőről, majd a B döntőben az élen végeztek, izgalmas versenyben maguk mögé utasítva a horvátok, a lengyelek és az ukránok nyolcasát. 

A magyar ifi nyolcas nyerte a „B” döntőt az Európa Bajnokságon

A legizgalmasabb megmérettetés Poznanban várt rájuk. Végre alkalom nyílott arra, hogy sorompóba álljanak a brit válogatottal, egyszersmind az olasz nyolcassal is összemérhessék erejüket. Ez a verseny a britek és az olaszok számára nem várt izgalmakat, a magyarok számára sporttörténeti sikert hozott. 

Nemzetközi vízeken nem láttak még olyan ifjúsági magyar nyolcast, amely e két nemzet viadalába érdemben bele tudott volna szólni. Ehhez képest az első napon fél hosszon belül ért be a három egység: a britek nyertek az olaszok előtt két másodperccel, a magyarok pedig egy tizeddel csúsztak le az ezüstéremről. A második nap még nagyobb izgalmakat hozott. A brit és a magyar csapat már az elején sikeresen szakította le az olaszokat, s 1600 méteren át fej-fej mellett huzakodott a két egység. Az utolsó néhány száz méteren a rangos temzei versenyeken megedződött, rutinos britek tudtak még újítani, s végül megint fél hosszal sikerült maguk mögé utasítaniuk a magyar egységet. Az olaszok viszont ugyanennyit kaptak a magyaroktól, azaz a mieink kemény csatában sikeresen felkűzdötték magukat a dobogó második fokára. Nem csoda, ha e nemes vetélkedés után a holland, az olasz és a brit csapat tagjai is odamentek a magyar fiúkhoz mezcserére – ami ebben a sportágban igazi elismerésnek számít!

Brit és magyar nyolcas. A hagyományok erejében, a tömegbázis nagyságában és a felkészülés feltételeiben óriási a különbség – amit a vízen sikerült minimálissá zsugorítani. Bízzunk benne, hogy ez nem egy rövid életű kezdeményezés szép befejezése volt, hanem egy hosszú távon sikerekkel kecsegtető folyamat meghatározó állomása!

És a fiúk: