Hat gondolat a Népszabadság hűlt helyén

„Első gondolatom a szolidaritásé. Az újságíró helyzete sehol sem könnyű a modern világban: szellemi segédmunkásnak tartják, aki sosem hivatásának magasztos céljait, hanem mindig a tulajdonos érdekeit vagy a ragacsosan örvénylő tömeg aktuális szeszélyeit kell hogy kiszolgálja. A feudális függésnél egyetlen nyomasztóbb létállapot mindenesetre biztosan van: állás nélkül maradni.

Második gondolatom a felháborodásé. A foghegyről kommunikáló tulajdonos vélhetően politikai megrendelésre vásárolja fel és rombolja le a balliberális hadállást, tovább erősítve a kormány jelentős médiafölényét, nem is beszélve tizenhárom megyei lap megszerzéséről. Vadkeleti tempó, amelynek ütemére a kultúramentes kapitalizmus és a polgári kontroll nélkül tobzódó államhatalom nyílt színi párzása zajlik.

Harmadik gondolatom egy személyes élmény. Még a Gyurcsány-kormány idején szüntették meg a Szélsőközép című műsoromat az akkori Budapest Rádiónál, egy kormányközeli újságíró, Fiala János ugyanis kivásárolt a reggeli műsorsávból a tőlem korábban beszedett adóval és autópályadíjjal fizetve. Hiába hallgatták többen a Szélsőközepet, mint nagyobb rádiók reggeli műsorait, nem én kaptam az állami Magyar Autópálya Zrt. marketingtámogatását. Akkor még volt sajtószabadság? Csak mert senki nem tiltakozott. Sem a Népszabadságban, sem másutt. Akkor sem tiltakozott senki, amikor szintén politikai okból rúgtak ki az akkori Radiocaféból vagy épp az Echo Tv-ből. Egyik alkalommal sem lett vége a sajtószabadságnak Magyarországon, csak mert egy szellemi műhelyt szélnek eresztett a nyilvánosságot szabályozó politikai akarat. Akkor még alkotmányosabban, demokratikusabban, plurálisabban vagy parlamentárisabban tisztogatott a politika a médiában? Vagy csak annyi történt, hogy a Fidesz most nagyobb tétben játssza pontosan ugyanazt a játékot, ami a politikai és médiaelitet máig nemhogy nem zavarta, de épp ők működtették a maguk javára?

Negyedik gondolatom egy történelmi emlék: a Boross-kormány bukása, a balliberális kétharmad hatalomátvétele után szinte nem is volt konzervatív sajtó. Ami kevés a kormányváltás után megmaradt, annak jó része gyorsan tönkre is ment. Ebben az időben egyetlen napilap és pár hetilap jelentette az ellenzéki médiát. Nem voltak internetes portálok, nem volt sem ellenzéki rádió, sem ellenzéki tévé, nem volt YouTube, nem volt Face­book, és nem volt Twitter. A jobboldal számára az akkori állapot lényegesen rosszabb volt, mint amilyen a baloldal helyzete ma. Persze a balliberális oldalt ez cseppet sem zavarta. S még ők is megbuktak, a jobboldal alkalmatlan, múltban ragadt pártjait ugyanis leváltotta az a Fidesz, amely képesnek bizonyult a jelennel és a jövővel kommunikálni. Ma nem azért érződik fojtogatónak a Fidesz hatalma, mert a médiafölénye olyan nyomasztó, hanem mert nincs hiteles és kormányképes ellenzéke. A Népszabadsággal az történt, aminek a két utódpárttal – az MSZP-vel meg a Gyurcsány-szektával – is meg kéne történnie, hogy végre létrejöhessen egy olyan valóban baloldali tömörülés, amely nemcsak az Orbán-kormány korruptságával és hazugságaival, de az elmúlt negyedszázad aljas és képmutató működésével is szembeszáll. Csakhogy a »diktatúra« milliárdos állami támogatásból tartott ellenzékének tagjai továbbra is felveszik képviselői fizetéseiket, miközben kitartóan igyekeznek, hogy ennek vagy annak az újságírónak a személyes tragédiájából a lehető legtöbb szavazatot facsarják ki.

Ötödik gondolatom egy banális felismerés: hiszen a baloldal is tele van milliárdosokkal! Ott vannak Gyurcsány egykori üzletfelei, ott van Kóka helikopterszakköre, ott van Leisztinger és Gyárfás meg az egész társaságuk, ott a sok szocialista meg SZDSZ-közeli bankár és nagyvállalkozó. Nyilván nincs annyi pénzük, mint a Pénztáros Lőrinceknek, de tudjuk, hogy épp elég fényesen ment nekik az elmúlt évtizedekben: jól tartotta őket a politika, sokszor és sokat kaszáltak. Hol vannak most ezek a milliárdosok? Hová tűnt a balliberális gazdasági elit? Hová tűnt az évtizedek óta piaci körülmények közt bizonyító, alternatíva nélküli szakértelem? (Népszabadság Copyright.) Hogyhogy ezek a nagyvállalkozók itt és most nem védelmezik meg a Népszabadságot? Vagy talán arról van szó, hogy az úgynevezett baloldali pénzelit soha nem volt baloldali, úgyhogy a tagjai ezekben a percekben is jó hangulatban lopnak a fideszes oligarchákkal közösen? Ők döntöttek úgy, hogy a Népszabadság feláldozható. A diktatúrázás meg a kormányra mutogatás közben bizonyára feltűnt, hogy Leisztinger, Kóka és Gyárfás ma már a nemzeti együttműködés rendszerének támaszai. Észre lehetne venni továbbá, hogy az agresszív nyuggerszektáknak – bármilyen alkalmasak a kommentfalakon előadott mocskolásra meg az utcai balhézásra – még sincs akkora társadalmi súlyuk, hogy eltartsanak egy vagy két nyomtatott napilapot. Nem nekik kellett volna politikát csinálni, nem nekik kellett volna újságot gyártani – bármilyen könnyű és hálás feladat is volt. A Népszabadság azért szűnt meg, mert ma már sem oligarchák, sem polgárok nem állnak mögötte, csak legatyásodott politikusok meg a huszadik században rekedt szektáik.

Hatodik gondolatom az, hogy a hazai baloldaliaknak és liberálisoknak meg kéne jegyezniük ezt az érzést. Meg kéne jegyezniük, milyen az, amikor a pártállam átgázol az életükön, a munkájukon, mindazon, ami számukra fontos. Emlékezniük kell erre az érzésre, hogy ha egy nap majd alkalmuk lesz visszavágni, nehogy megtegyék. Nem szabad bosszút állniuk, nem szabad újabb vendettát rendezniük. Valakinek ki kell törnie a bosszú köréből, nagyvonalúságot kell tanúsítania, el kell ismernie a másik oldal jogát a létezéshez. Negyedszázad telt el egyetlen percnyi konszolidáció nélkül. Valakinek előbb-utóbb el kell kezdenie begyógyítgatni a sebeket, és hozzálátni a nemzet újraegyesítéséhez.”