Döbbenet: a falhoz vágta a nyolc hónapos kisbabáját egy férfi
A tragédia Wisconsin államban történt, ennél már csak az „édesapa” indoklása hajmeresztőbb.
„Amikor egy barátom, aki nem is ismeri az apját, azt mondta nekem, hogy de te legalább ismered, akkor döbbentem rá, hogy lehet jobb lenne az életem, ha nem ismerném. Azóta annyira megerősödött bennem ezt a hit, hogy most már biztosra mondhatom: bár sosem ismertelek volna.”
(...)
„Tudod te, milyen gyerekként apa nélkül felnőni? Nem, nem tudod, és nem is érdekelt sosem, különben nem hagytál volna el. Nem hántottad volna le magadról az apaságot úgy, mintha egy kopott ruhadarab lenne, amit ideje kidobni. Gyerek voltam még, de téged ez egy cseppet sem zavart!
Amikor egy barátom, aki nem is ismeri az apját, azt mondta nekem, hogy de te legalább ismered, akkor döbbentem rá, hogy lehet jobb lenne az életem, ha nem ismerném. Azóta annyira megerősödött bennem ezt a hit, hogy most már biztosra mondhatom: bár sosem ismertelek volna.
Sokkal könnyebb lett volna az élet úgy, ha csak elképzelem, hogy az apám ilyen vagy olyan lenne. Utálhatnám vagy semlegesként kezelhetném amiatt, mert nem vesz rólam tudomást. De nekem ott van, ismerem őt, tudom, hogyha szükséges, akkor menőzik azzal, hogy neki gyereke van és, hogy mennyire jófej apuka. A fenéket! Tudni azt, hogy neked megadatott, hogy legyen egy édesapád, aki óv és szeret, de ezt nem teszi meg, hatalmas fájdalom. „Van egy apád.” Aha, ez nem más, mint egy nagy és üres lufi. Tudod, de sosem éled meg ezeket az atyai pillanatokat.
Kisgyerekként az ember megkeményíti magát, és azt mondja dacból, hogy tudod mit? Te sem érdekelsz engem. De aztán, ahogy felnősz, rájössz, hogy ez egy tátongó űr maradt a lelkedben, és elsírod magad, ha egy boldog családot látsz. Hiszen én is családban nőttem fel, de nem egy kerék egészben, hanem egy olyanban, ahol az apai pótkerék egyszer-egyszer feltűnt, majd újra eltűnt.”
(...)