Igény lenne, esély kevés

„Csakhogy a kis párt nagy akar lenni. Másutt számos példa akad a kiugrásra – a társadalom szomjazik az újra, azokra, akiknek tettei nem fordultak még szembe igéikkel. A növekedés idehaza mégis korlátokba ütközik. Különösen akkor, ha nem »puhulnak«, ha nem vállalják a voksvadász kiüresedést. A Jobbik mostani helykeresése is arról tanúskodik, hogy vezetője úgy ítélte meg: pályamódosítás szükséges ahhoz, hogy áttörjék a maguk építette karantén falait. Koalícióképességük valószínűleg megnő, de ha alaposan elemzik a rendszerváltás óta eltelt időszak történetét, nem biztos, hogy fűlik erre a foguk. Egyedül kormányra aligha léphetnek, koalíció­képességük nőhet a Fidesz felé, ha úgy alakul. Az LMP sorsa viszont azt jelzi, hogy az egyenlő távolság elve könnyen csődöt mondhat, különösen egy betegesen kettévált országban. Így járt az LMP-ből lemorzsolódott két szervezet, holott egymástól eltérő profiljuk akár alkalmassá tehette volna mindkettőt a megerősödésre.

Ha azt állítjuk, hogy a hazai koalíciók rossz emlékeket idéznek az addig önálló pártok számára, hát a korábbi szövetségkötések sem adnak túl sok okot a derűlátásra – az összefogás, mint szó is kiment a divatból. (Utólag nehéz megállapítani, hogy a lendülettel induló Bajnai-alakulatot nem az LMP általi kikosarazás tolta-e végképp vakvágányra.) Komoly választói bázissal, infrastruktúrával bíró pártok lecsúszását láthattuk, berobbanást, igazi gyűjtőpárttá válást azonban egyelőre csak Orbán tudott produkálni. Ha Torgyán József jellemzésére még emlékszik valaki a Fideszről, mint »üzenetrögzítős« alakulatról, azt tudja igazán értékelni a változást.”