Az elit bukása

„Ausztriában egy megfáradt politikai rendszert utasítottak el a választópolgárok, ami nem feltétlenül a szélsőjobboldali Norbert Hofer vagy a zöldpárti Alexander Van der Bellen érdeme. Sokkal inkább a regnáló pártok kudarca. Az elnökválasztás első fordulójára kell visszatekintenünk, hogy emlékeztessük magunkat: a bécsi politikát a második világháború óta uraló két párt, a szociáldemokraták és a jobboldali Néppárt két jelöltje a szavazatok összesen 24 százalékát szerezték meg.

Az osztrákok megunták a kétpártrendszert. Megelégelték azt, hogy a konzervativizmus és a szocializmus Ausztriában eggyé vált. Elegük lett abból, hogy az egyik ősz hajú hivatalnok helyére egy másik ül a kancellári székbe. A megbízható szociá­lis ellátórendszer sem a régi, emelkednek az adók, rekordmértékűre nőtt a munkanélküliség, kelet-európai munkavállalók özöne zúdul az országba, több tízezer bevándorló rekedt a menekülttáborokban. A világ rendkívül gyorsan változik, a bécsi vezetők azonban egy helyben ragadtak.

Abban talán igazuk van a nyugati lapoknak, hogy a radikálisabb nézeteket valló mozgalmak ma nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint valaha. Nincs ma már olyan ország Európában, ahol ne erősödött volna meg egy szélsőjobb- vagy baloldali párt. Hiába példálóznak egyesek ma is Magyarországgal – és írnak arról manapság is (!), hogy Budapesten masírozik a Magyar Gárda –, nem titkolhatják el örökre a német AfD, a brit UKIP, a francia Nemzeti Front, a Svájci Néppárt, a Svéd Demokraták vagy a holland Szabadságpárt létezését. Ők valóban egy tőről fakadnak. Ők valóban veszélyeztetik a brüsszeli bürokraták és a régi politikai rend hatalmát, illetve az Európai Unió egységét. Nem Orbán Viktor vagy Jaroslaw Kaczynski.”