Orbán már csak a saját népétől fél

„Elindultunk 1989-ben egy olyan szabályozástól, amelyben szinte bármilyen kérdést eldönthetett a nép, és több lépésben (amelyek közül a legnagyobbat kétségkívül az előző Orbán-kormány tette meg) eljutottunk odáig, hogy a legfőbb hatalombirtokos még egy új, az alapjogokat (például a munkához vagy a szociális biztonsághoz való jogot) látványosan szűkítő alkotmányról sem mondhat ügydöntő véleményt.

Hogy az alkotmány tiltott terület, az alighanem európai unikum – sokkal gyakoribb, hogy az alkotmány módosítása csak népszavazással fogadtatható el –, de ennél is furcsább, hogy az elvileg minden hatalmat birtokló nép jogainak, azaz végső soron a néphatalomnak egy részéről a politika önhatalmúlag, a néptől semmilyen felhatalmazást sem kérve lemondott. (...)

A játéktér összeszűkítése túl jól sikerült: szinte már csak mellékkörülmény, hogy a mesterségesen apolitikussá tett közhangulatban 200 ezer aláírást lehetetlen összegyűjteni a pártok közreműködése nélkül – lényegesebb, hogy a voksolás kiírásáról a végső döntést olyan testületek hozzák meg, amelyekben formálisan vagy informálisan korlátlanul képes érvényesülni a miniszterelnök mindenkori politikai érdeke.

Negyedszázad alatt a népszavazás eleinte még élő és erős intézménye halott, üres vázzá vált: többé nem alkalmas arra, amire kitalálták (tudniillik arra, hogy a nép kivételes esetekben rá tudja kényszeríteni az akaratát a politikára). A legközelebbi referendumra valószínűleg akkor kerül majd sor, ha az aktuális hatalmi játszmához szükség lesz egy újabb fügefalevélre. Hogy igazán éles helyzetben használják, azt immár a népszavazás útján megváltoztathatatlan alkotmány akadályozza meg, a »népfelség« örök dicsőségére.”