MacGyver a Marson

„Egyedül maradni ismeretlen környezetben, a civilizációból megmentett, de hiányos felszereléssel, kommunikációs lehetőség híján, és megpróbálni túlélni, alapvetően a környezetet manipulálni képes tudással és rögtönözve adaptált eszközökkel: igen, A marsi tökéletes robinzonád. A történetvezetés kiszámíthatóan szállítja a meglepetéseket: ha valami jól megy, akkor beüt egy előre nem látható, de utólag teljesen logikus krach. Ha már unjuk a Marson való piszmogást (azért egy bő évig ott lenni minden, csak nem érdekes), akkor megnézhetjük, mi zajlik közben a Földön. Ráadásul (vigyázat, spoiler!) az elejétől komolyan reménykedhetünk, hogy ez a történet csak jól végződhet. Sőt, nem csak úgy, hogy Robinson megmenekül, de társainak sem lehet baja, Andy Weir nem akar pofon vágni, az arcunkba döngölni, hogy kegyetlen a világ. Elég izgalom akad anélkül is. Vannak persze finom konfliktusok a szereplők között, de a könyv nem ezekről szól, (megint spoiler) nem hal meg senki azért, mert a NASA-nál hatalmi harcok folynak, vagy épp takarékoskodni kell, és nem követnek el hibát az űrhajósok azért, mert évekig össze vannak zárva. Watney sem bolondul bele az egyedüllétbe.

De ha ez ilyen egyszerű, akkor miért jó? Egyrészt talán éppen azért (és nem annak ellenére) jó, mert egyszerű: megható és izgalmas történet a küzdésről, az élni akarásról. De hogy mégsem csak egy Robinsonba oltott MacGyver, az leginkább a humorának, a nyelvének köszönhető. »Rábasztam« – ezzel a mondattal kezdődik a könyv, és ebben a stílusban folytatódik is. Watney azért éli túl, mert tud nevetni, leginkább saját magán. És vele együtt az olvasó is. A komolyság megőrzéséhez elég az, hogy a Marson vagyunk, emberi életre alkalmatlan környezetben, egy újabb expedíció megérkezéséig nem elegendő élelemmel, vízzel és levegővel. Ezen csak nevetni lehet.”