A bevándorlók és a globális baloldal születése

„A menekültek tömeges megjelenésével éppen ez a helyzet: visszavonhatatlanul részünkké vált a »harmadik világ«, a »fejlődő régiók valósága«, »a globális kívül«, mindaz, ami korábban egyszerűen nem képezte a nyugati ember valóságának részét. Megérkeztünk az új évezredbe, és megérkezett az új évezred első politikai dilemmája is hozzánk. Nevezetesen, hogy mindenki tudja: a menekülteket nem fogadhatjuk be, nem áraszthatnak el bennünket, nem bátoríthatjuk az érkezésüket, mert az végzetes lenne ránk nézve. Nem azért, mert különböznek tőlünk, hanem éppen azért, mert olyanok, vagy olyanok akarnak lenni, mint mi. Ők is békét akarnak, munkát, szociális biztonságot, egészséget, jómódot, a nyugati életet és technikai környezet áldásait. Mindazt, amivel mi is alig boldogulunk. Mindazt, amit csak azért tudunk megőrizni magunknak, mert feltehetőleg egyre kevesebben leszünk és nem egyre többen – és mert kihasználjuk azokat, akik egyre többen vannak. A 21. század végére a fejlett világ lakossága az ENSZ előrejelzése szerint (még kontrollált bevándorlással együtt is) a világ népességének tizedére csökken, de számunkra nincs is más alternatíva, csak a »falak a nyugat körül« (Timothy Snyder), ezzel együtt a külvilág barbarizálása, eszközként használata és globális szemétlerakóvá-kísérleti tereppé változtatása.

Nincs a »humanista polgár«, a nyugati ember liberális ideológiájának árulkodóbb szimptómája, mint az, hogy mennyivel kézenfekvőbb számunkra egy ilyen vízió, mint egy olyan, amely szerint magunk is részévé válunk a glóbusszá tágult világnak és – nemes egyszerűséggel fogalmazva – megváltozunk. Anthony Giddens még a „modernitás reflexív szakaszának« eljövetelében reménykedett, amikor az emberiséget érő kockázatok és kihívások hatására globális társadalommá változunk, és rákényszerülünk, hogy együttműködve keressük a megoldásokat az ellenőrzésünk alól kicsúszott világ problémáira. A nagy globális összeborulás azonban (gondoljunk a Függetlenség Napja című film happy end-jére) a modernitás utolsó illúziója volt, amit oly könyörtelenül váltott fel a „terrorizmus ellenes háború« ideológiája.

Mi következik mindebből ránk nézve? A baloldalról szóló érték-, habitus- és ideológiai viták résztvevői általában úgy tekintik a baloldaliságot, mint egy varázsdobozt, amelybe ha bedobunk egy témát, kijön a balos vélemény, ha bedobunk egy problémát, megszületik a balos válasz, ha bedobunk egy kormányzati intézkedést, megkapjuk, hogy az ellenzékileg miért elfogadhatatlan. Pedig valójában a baloldal mindig az eszmék hátterében meghúzódó politikai pozíciók elnevezése volt. A »baloldal« és a »jobboldal« ezen ideológiakritikai megalapozásához kell visszatérnünk, vagyis nem azt kell néznünk, ki mit mond, hanem hogy kicsoda, hol helyezkedik el, és mit akar valójában. Ezt kell tennünk akkor is, amikor a hazai baloldal perspektíváit tárgyaljuk. Csak így látható világosan, hogy a legfőbb probléma, hogy ma egyszerűen nincs Magyarországon baloldali politika, mert annak korábbi két formája – a posztkádári és a liberális-radikális baloldal – egyszerűen időn kívülivé vált. A posztkádári baloldal – amelynek Horn és Medgyessy volt a két emblematikus alakja – a kényszerek által kijelölt keretek közötti értékalapú lavírozás technokrata baloldaliságát kínálta. A posztkádári baloldal lényegében a rendszerváltás« és az »euroatlanti integráció« illúzióinak bukásával vesztette el mozgósító erejét. A helyére lépő liberális-radikális baloldal – Gyurcsány modernizációs-polgári harmadik útjától, Kóka neoliberalizmusáig és Bajnai bankárbaloldaláig – az új esélyek, a verseny, az öngondoskodás, a választás, a felelősség, az individualizált aktorok, tehát a globalizmus hegemón ideológiáját visszhangozta és eközben menedzselni próbálta az Empire helyi hálózatait. Vesztét nem is annyira a társadalmi ellenállás, mint a világgazdaság »nyugati« erőseinek alulteljesítése okozta.”