Túllépni az utópiákon – Migráció és mi XXVII.

Migráció és mi címmel indított körkérdést és cikksorozatot a Mandiner. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

És te? Te melyik oldalon állsz ebben a menekültes vitában? – rég látott ismerősöm kedvesen, de enyhén összevont szemöldökkel dobta a kérdést nyárutós hangulatú beszélgetésünk közepébe, mire válasz helyett olyan fejet vágtam, mint a bajszos figura a Sörgyári capriccio csirizes jelenetében. A téma hiába érkezik minimum negyedik hónapja bármi másnál kiszámíthatóbban minden asztaltársaságba, a kérdés ilyen pőre megfogalmazása mégis lefagyasztott.

Megint ez a nagy magyar kérdés: melyik oldalon állunk. Sokadik hete láthatunk megőrülni szerzőket és kommentelőiket, akiknél a helyzet Gyurcsány–Orbán választási kényszerré egyszerűsödik. Durva, hogy a migrációs vita még az aláíró értelmiségbe is képes volt életet lehelni, ami jelzi, hogy a legmélyebb szinteken is felkavarodott valami.

Aztán itt van velünk jó adag – ebben a helyzetben szerintem teljesen normális – vívódás és kétely. Nem akarom a sokadik szöveget megírni „az intellektuális és morális konfliktusról”, amit a válság okoz (itt például elég jót írtak már). Miután közelről láttam a Keletinél felgyűlt nyomort, kétszer utaltam a segítő szervezetek számlájára, mert a helyzet és az ő leterheltségük is rendkívüli, miközben tartom, hogy a sokkhatásszerű betelepítés ijesztő folyamat, amivel kapcsolatban jogos minden aggodalom. Egy ázsiai bevándorló fogadása gesztus, tízé irgalom, százé akár gazdasági lehetőség, egymillióé viszont már súlyos kockázat. Milliós tömeggel nem reményt, hanem katasztrófát importál a nyitott és felvilágosult Európa.

Félrement tehát a jelenség erkölcsi oldaláról szóló vita. A vonzó képlet, miszerint bevándorláspártiak = emberségesek, ellenzők = embertelenek egyszerűen nem igaz. Még akkor sem, ha a magyar kormány a kék plakátokkal rögtön az elején borzasztó minőségben fogott hozzá a migrációról szóló közbeszéd alakításához.

A plakátos időszak még nem is valóságról szólt. A valóság fokozatosan érkezett Európa országaiba; a vele való szembesülés folyamata leginkább két páros idézettel illusztrálható:

• szeptember 16.: „Horvátország kész arra, hogy befogadja ezeket a szerencsétlen embereket.” (Zoran Milanovic horvát miniszterelnök)
• szeptember 17. „Egy ország sem fog beengedni ekkora embertömeget.” (Ranko Ostojic horvát belügyminiszter)

• augusztus 31.: Manfred Schmidt: „Nincs felső határ, minden szír jöhet!”
• szeptember 17.: Manfred Schmidt: „Lemondok!”

Persze magyarként a fenti nyilatkozatokat olvasva lehet az első válaszunk a káröröm, a cinikus mosoly. Lám, nekik sem sikerül. Történelmi terhünk a szomszéd szüntelen méricskélése. De szerintem nem csak erről van szó; a többség bármiféle publicisztika, Orbán- és Gyurcsány-nyilatkozat olvasása nélkül is aggódik a tömeges bevándorláson elvérző német bürokrácia és a határok nélküli Európában kószáló, azonosítatlan embercsoportok láttán.

A legegyszerűbb megoldás olyanokat mondani, hogy „minden szír jöhet”. Zöldre váltjuk a lámpát Berlinben, welcome to willkommenskultur, 100 ezer lájk. Csakhogy a német zöld lámpa és a közel-keleti stopvonal között van 3-4 ezer kilométer és féltucat ország. Komolyan gondolta bárki egy pillanatig is, hogy ez működni fog? Milyen borult ötlet Európa közepéről felmutatni a mézeskalácsot a táborokban tengődő millióknak? Ha valóban éhező menekült vagy – de csak akkor! –, gyere hozzánk, a közbeeső tengert és életveszélyes utat meg majd oldd meg valahogy. Merkel's tragic mistake – írta címlapján a Spectator brit konzervatív hetilap, és a kancellár-asszonyt karikatúrán fuldokló szírek fülébe hárfázó Loreleyként ábrázolta.

Na jó, de nézhetjük-e tétlenül emberek szenvedését, mondjunk-e nemet valóban semmiről sem tehető gyerekeknek, akik borzalmas körülmények közül menekülnek? – szól a kérdés újra és újra, feltételezve azt is, hogy a korlát nélküli befogadást és a willkommenskulturt kritizálók érzéketlenek. Az állításom, hogy ilyen kérdés valójában nem létezik. Az ember által belakott világ ijesztően nagy része – Kakuk György szavai! – pöcegödör, ahol naponta iszonyúbbnál iszonyúbb természeti katasztrófák történnek, háborúk tizedelik szerencsétlen országok lakosságát. A szubszaharai és az indiai térség tízmilliói élnek napi 1-1,5 dollárból, a kedves olvasó által éppen most viselt ruhákat és cipőt is jó eséllyel az indonéziai vagy bangladesi underclass tagjai készítették, egy tál rizsért. Ne tagadjuk, hogy az egyik szóba jöhető megoldás minderre a szenvedő világ Svájcba és Svédországba költöztetése. A világfalu gondolata utópia, hívő emberek pedig nem érzéketlenségből vezették le a szeretet rendjét („ordo caritatis”). Ellenkezőleg.

A fenti érvelés nem a segítés és a változtatás ellen szól. De lehetetlenre senki sem kötelezhető. Az eurázsiai és afrikai menekültfolyosó létrehozása, milliók ütemes Nyugat-Európába költöztetése pedig lehetetlen, felmérhetetlen kockázatokkal járó vállalkozás.

 *

„Nincs biztosabb jele a valódi társadalmi válságnak, minthogy hirtelen mindenki a társadalom alapértékeiről kezd el vitatkozni” – írta Mike Károly közgazdász jelen sorozat XX. részében, és teljesen igaza van. A magyar nyilvánosságban és kommentfolyamokban nem Közel-Kelet-szakértők ezreit látjuk, így a fent idézett oldalak sem szírpártiak vagy szírellenesek. (Vagy valami ilyesmik.) Talán megkockáztatható, hogy fél éven belül oldalakról sem lesz értelme beszélni, mert Európa vezetői között csak az EU-s határvédelemnek és az erősen kontrollált menekültbefogadási mechanizmusnak lesznek hívei.